outside  |   kritika   írások   felolvasás   rendezvények  |  inside

outside  |   betekintés   gondolatok   kutatás   elmélet  |  inside

Gondolatok

magyar  |  english

Kasztovszky Béla élőszóban…

..........................................................................

.

.

.

2007. 10. 17.

Magyar Televízió (mtv 1): Kultúrház c. műsor

Riport Kasztovszky Bélával

Műsorvezető: Rózsa Péter, riport: Ruszthy Zsolt

Műsorvezető:

A műfaj hazai művelői nagy múltra tekintenek vissza. A "magyar Bradbury" - így is hívják az egyik korelnök szerzőt, - akitől most azt tudjuk meg, hogy a scifi lényege abban áll, hogy elképzeljük, miként hat a társadalomra egy különleges, vagy éppen egy nagyon szokatlan esemény.

Narrátor:

Kasztovszky Béla, a magyar Bradbury élő klasszikusnak számít a science fiction irodalomban. Most megjelent regényén a GRIN-en húsz éven át dolgozott, tehát meglehetősen alapos munkát végzett. A Galaktika szerkesztőségében arról beszélt, hogy kifejezetten dühítő, hogy a scifi bekerült egy dobozba, onnan nem tud kitörni. Nem szereti, hogy kizárólag scifi-kedvelők olvasnak tudományos-fantasztikus műveket, ők viszont sokszor csak azt. Azt szeretné, ha nagyobb lenne az átjárás, hiszen az ő történetei az emberekről szólnak. Legfeljebb a jövőben, és egy csillaghajón utaznak. A scifiben éppen azt szereti, hogy itt nem kell betartani szinte semmilyen szabályt, persze egyet kivéve: az erkölcsi szabályokat.

Kasztovszky Béla:

...Elkezdem írni, és kialakul belőle egy történet. Hát igen ám, csak attól még nem science fiction. Tehát muszáj belerakni olyan eszközöket is, muszáj használni olyan eszközöket is... És akkor folyamatosan kiderült, hogy hoppá... Ez nem kevesebb, nem szűkebb, nem rosszabb, mint az "általános" irodalom!

Narrátor:

Kasztovszky Béla azt mondja, hogy a 70-es évek közepén nagyon jól működött a magyar tudományos-fantasztikus irodalom. Ebből az időszakból Kuczka Pétert, Zsoldos Pétert és Hernádi Gyulát tartja mesterének. És azt is bevallja, hogy neki sokkal jobban tetszettek a szovjet írók könyvei, mint az angoloké vagy az amerikaiaké. Azt is megosztotta velünk, hogy mire kell a scifi-írónak a legjobban vigyáznia. Arra, hogy úgy szárnyaljon a fantázia, hogy közben ne írjon "hülyeségeket"!

Kasztovszky Béla:

Egyszer olvastam egy novellát, ami a Hold felszínén játszódik, és hát a Hold felszínén sétáló űrhajósok csodálkozva, ámulva nézik a Föld-keltét!...... Na most hát, aki tudja, hogy a Holdat gravitációsan "befogta" a Föld, vagyis a Hold mindig pontosan ugyanazt az oldalát mutatja, az azt is tudja, hogy aki a Holdon áll, az örökké ugyanott látja a Földet! Ott nincs Föld-kelte...

Narrátor:

Ettől függetlenül egy űrhajó természetesen közlekedhet a fény sebességének akár hetvenszeresével is, de csak akkor, ha muszáj. Kasztovszky Béla legkedvesebb találmánya egyébként a most megjelent könyvének címe is egyben, ez a GRIN, ami lehetővé teszi a csillagközi utazást.

2007.09.01.

GRIN könyvbemutató - interjú

Alexandra Irodalmi Kávéház

Riporter: Hajdú Éva

Első kérdésem az lenne, hogy honnan jött az eredeti ötlet, és mikor?

Nem jött. Nem „jött” igazán. De különösen azt nem tudnám megmondani, hogy „honnan”? Hogy innen, vagy onnan jött? Ez bizony már elég régen volt. Akkoriban még mindenféle ötlet megfordult a fejemben, és néhányból lett írás, néhányból nem. Egy nagyon kis része volt egyébként is az, ami ennél a regénynél az eredeti ötletnek tekinthető. Támadt egy olyan ötletem, hogy egy idegen csillagrendszerből egy űrhajó jön erre, és itt hajótörést szenved. És ebben a hajótörésben – közvetlenül utána - születik egy kisbaba. A szülei pedig meghalnak. Ez volt az ötlet. Tehát egy kisgyermek, akinek itt a Földön, emberek között kell majd életben maradnia. Aztán kiderül, hogy ez egy nagyon furcsa kisbaba, és aztán elkezdődött a történet… Szóval nem tudnám megmondani, hogy honnan jött az ötlet, hogy egy idegenszerű, más szervezetű, más látású gyermek ide kerül az emberek közé, ráadásul teljesen „egyszerű” emberek közé. Véletlenül egy egyenlítői dzsungelben zuhannak le, ott élő emberek közé. Egy nagyon egyszerű faluközösségbe kerül. Egyszerűen az volt az ötlet, hogy hogyan boldogul a Földön egy olyan kisbaba, aki teljesen más, mint a földi emberek. Aztán kiderült, hogy nagyon is jól boldogul. De az, hogy „más”, az többek között azt is jelenti, hogy sokkal lassúbb a fej1ődése, vagy tovább fejlődik, nem tudom, mindenesetre 90 éves akkor, amikor – még fiatalon! – elindul vissza a csillagok közé. De ugyanakkor egészen pici korában, akkor viszont nagyon lassan fejlődik, tehát természetesen szellemileg visszamaradottnak, ráadásul vaknak, tehát nyomoréknak tekintik. Na mindegy, ebbe most nem nagyon megyek bele, ez már a történetnek a része… A kérdés az volt, hogy honnan jött az ötlet, a válasz: nem tudom.

Végül is filmforgatókönyv volt ez eredetileg, hogyan lett belőle regény?

Tartozom egy vallomással (nincs itt senki a cégemtől), én az Ovitnál akkoriban kaptam egy olyan feladatot, amiből később kijött egy műszaki videóstúdió. A vállalat akkoriban nagyon komoly műszaki fejlesztési tevékenységet folytatott az elektrotechnika területén, és a fejlesztéseink menetéről, eredményeiről általában a Pannonia Filmstúdióval, vagy a Nehézipari Minisztérium Filmszolgálatával csináltattunk különböző filmfelvételeket. Egyszer a főnököm – főmérnököm és barátom – azt mondta, hogy te Béla, annyi pénzbe kerül ez a vállalatnak, és ráadásul mindenről lemaradnak a filmesek. Vegyél egy kamerát, és csinálj te felvételeket! Na hát megvettem, és ebből az egyszerű kamerából aztán egy-két év alatt egy egészen modern vállalati stúdió lett. És ezekben az években számomra a filmezés lett az élet értelme. Talán ezért lett a Találtkapitány első vázlata filmforgatókönyv, mert különben én soha nem írtam igazából forgatókönyvet, és nem is tudtam, hogy hogyan kell, mik a szabályai. Jó, hát azt megtanultam idővel, hogy egy műszaki filmnek milyen a forgatókönyve, vagy egy biztonságtechnikai filmnek, vagy egy referenciafilmnek, de én akkor azt… Szóval megírtam azt a legelső változatot, ami ennek a könyvnek kb. olyan 10 oldalát fogja át, maximum 15-öt, tehát ennek a regénynek csak egy epizódja tulajdonképpen. Találtkapitány, Sebastiano Borneo, akit ott találtak az őserdőben, pici korában, nem lát a fényben. Először vaknak tekintették, sötétben tartották, mert rájöttek, hogy nemcsak nem látja a fényt, hanem a fény kifejezetten árt a szemének. Úgyhogy ez a kisfiú addig-addig növekedett, amíg ő maga is rájött, meg a gondozója is, hogy kéne egy olyan szemüveg, ami az ő szemére ráilleszthető, az megvédené a fénytől, és akkor kimehetne nappal is. Aztán később kiderült, hogy ő látni lát, nagyon is jól lát, de egy másik színképtartományban, az infravörösben lát. A történetnek az volt a címe, hogy Találtkapitány napszemüvege. És hát úgy írtam meg, hogy: „forgatókönyv vázlat”. Tehát filmvázlatnak írtam meg, hogy majd biztosan sikere lesz az ötletnek, és akkor majd megírom a forgatókönyvet is. Kuczka Péternek, aki egyébként nagyon szeretett engem, és nagyra tartotta a… nem a tehetségemet, nem, ezt mondom, hanem azt, ahogyan írok, meg amiket írok. Az neki tetszett, és azt mondta, hogy nem rossz ez az ötlet, csak hát neki semmi köze a filmekhez, dolgozzak még rajta. Mert azért ezen még van mit dolgozni. Na hát ezt mondta majdnem húsz évvel ezelőtt, és én azóta dolgozom rajta. Először talán novella volt, én eleve novellának gondoltam természetesen, csak hát amikor befejeződött, akkor kiderült, hogy egy regény. Komolyan, én mindig novellákat írtam, ez az egyetlen, amit regénynek nevezünk, de hát a terjedelem olyan nagy lett… Történt, történt, és nem akart befejeződni. Nem akartam én sem filmmel foglalkozni.

És egyébként a Találtkapitánynak volt valóságos modellje?

Nem volt, Találtkapitánynál nem is lehetett, mert hiszen egy hasonlíthatatlanul eltérő lényről van szó, az teljesen a fantázia terméke. Sőt, ebben a történetben – kivételesen! - a többi szereplőnek sincs modellje. Más szereplőimnek általában vannak, valóban. De itt nincsenek… Olyan 4-5 szereplő rögtön adódott, aztán jöttek újak. Ezek kreált karakterek. Már csak azért is, mert hát én… Mert körülbelül 150 évvel később játszódik a mostani korhoz képest. A 21. század második felétől a 22. század közepéig tart, de az emberiség számára sokáig egyáltalán nem is volt ismert. A szereplők mind „funkcionálisak”. Hogy funkcionálisak, azt úgy értem, hogy olyanok, akikre szükség volt. Szükség volt egy főparancsnokra, szükség volt egy professzorra, szükség volt fiatal űrhajósnövendékekre, és aztán amikor ezek a szereplők bejöttek a történetbe, akkor elkezdtek velük történni a dolgok. De kivételesen ezek sem valóságosak. Viszont azt mondanám, hogy azok az érzelmek valóságosak, amelyekkel megpróbáltam ezeket a konfliktusokat, szerelmeket, kalandokat bemutatni.

És végül is 20 évig készült ez a regénye, közben mással is foglalkozott. Hogyan tudott visszatérni a regényhez, a szereplőkhöz, az érzelmeikhez?

Hát nem ezért, vagy azért foglalkoztam regényírással, mert egyikkel sem. Az én életemben sok cél volt, sok elfoglaltság, gond és öröm volt, de én… Én nem író vagyok. Ez egy nagy tévedés. Én voltam férj, családapa, dolgozó, mérnök, filmes, videós, fotós, minden… Sok minden voltam, és aztán… otthon este, éjszaka író is voltam. Mégis……. Mennyi írói mű született az ilyen mellékes foglalkozásból?. Nem is olyan sok. Talán most így egyben és hát hatvanöt évesen kimondva inkább azt lehet mondani, hogy katasztrofálisan kevés. Harminchét fantasztikus novella az sok…?

És végül mégis voltak novellák, sőt kisregény és regény is született.

Volt, igen, természetesen. Én soha nem mérlegeltem hogy novella vagy regény. És ezt a történetet sem „regénynek” írtam. Én csak írtam, írtam a történeteimet, és a 3-4 oldalas novellát is „történetnek” írtam, és a 40-50 oldalas novelláimat is történetnek írtam, csak az egyiket megjelenés után kisregénynek nevezték el, mert a terjedelme miatt csak három Galaktikába fért bele. De én nem írtam oda, hogy „kisregény”. Tehát, nem sok ez. Nem sok ez, de az én életemet, az életemnek ezt a részét kitöltötte. És most is kitölti.

És hogyan lett önből végül is egy ilyen „amatőr” író, hogyha nevezhetjük így.

Hogyne. Hogyne, természetesen nevezhetnek, hiszen én is amatőrnek nevezem magam. Persze mindig hozzáfűzöm, hogy „jobb, mint a profik!” Tehát szebben írok, mint a profik, akik esetleg hetenként vagy havonta adnak ki egy könyvet. Ez az én hitem. Nem kell, hogy az önök hite is legyen, de az én hitem ez, és ez visz előre, ez visz tovább és ad örömöt. Nem lett belőlem író. Nem „lett”. Hanem én – úgy születtem. Költőnek születtem, írónak születtem. De nem főleg ezzel foglalkoztam életemben.

És hogyan érte el ezt az egészet? Hogyan jutott ide?

El tudom mondani, mert az egy nagyon kellemes történet, és szép emlék. Illetve hát… bonyolítsuk meg egy kicsit, annyira nem sietünk… Én verseket írtam. Mint kamasz fiú, ugye középiskolás, először természetesen szerelmes verseket. Aztán olyan messzire jutottam az írásban, hogy egyszer már „nem szerelmes” verset is írtam. És akkor már „történeteket” is kezdtem írni. Hát a naplóból kiindulva, ugye. Így lehet megtanulni írni. Írni kell sokat! Egyszer csak… na! De legyen teljes a történet, fogtam magam, megírtam egy olyan „diák-novellát”, meg egy nem szerelmes verset, és beküldtem az Új Íráshoz. Tán Módos Péter volt, aki válaszolt, hogy köszönjük… Látszik, hogy gondolkodó emberről van szó, de most nincs hely, vagy kiadási terv, szóval… Egyszerűen visszaküldték. Vagy nem küldték vissza, de válaszoltak. Nos, én ebben az időszakban nagyon sok science fiction novellát, regényt, könyvet olvastam, volt olyan korszak, amikor szinte állandóan ezeket a történeteket olvastam. Megragadott az, hogy itt mindent szabad, bármi megtörténhet. De az az igazság, hogy amikor már sokat elolvastam, akkor azt láttam, hogy a legtöbbet „nem jól” írták meg. Tehát én… ugyanezt a zseniális, vagy eredeti ötletet jobban meg tudnám írni. Majdnem eljutottam oda, hogy fogok egy novellát, amit valaki más világnagyság megírt, és átírom. És akkor más utat választottam, szerencsére: inkább én találok ki egy fantasztikus történetet! Kitaláltam egyet, nagyon nagy élmény volt, vers attól kezdve soha többé nem volt, meg diák-novellák, meg napló sem. Majd én kitalálok új történeteket, aztán megírom. Ahogy az első kész volt (ott nem volt változtatás), úgy ahogy volt, legépeltem. A vállalati írógéppel, természetesen munkaidőn kívül, a takarítónők fel is jelentettek, hogy valamit gépeltem ott délután meg este, mert hát akkor ez gyanús dolog volt. Nemzeti ünnepek előtt el kellett zárni minden írógépet. Szóval leírtam ezt a novellát, és beküldtem…… Láttam a könyveken mindenhol, hogy Kuczka Péternek hívják azt az embert, aki a legjobb könyveket szerkeszti. És döbbenetes volt, hogy a Kuczka Péter visszaírt, hogy „kellene beszélni a novelláról”. És akkor mentem a szerkesztőségbe, akkor még ha jól emlékszem, a Hungária Palotában volt, most New York Palota a neve. Megkerestem Kuczka Pétert a harmadik emeleten, és ő nagyon szívesen fogadott. Azt mondta, hogy nagyon jó! Írjak még! Küldjek még novellákat! Na hát, én így kezdtem. Így lettem író.

És a későbbiekben hogyan folytatódott? Mit tudunk róla, hogy az a 15 éves kiesés mikor fordult át?

Hát, én nem is számoltam meg, nem tudom. Jó kapcsolatban voltam Trethon Judittal, nála mindig voltak novelláim… tán kettő meg is jelent ott az X Magazinban. Nem, igazából én nem voltam író, mondom, tehát nekem azelőtt sem jelent meg gyakran írásom. Az óiási élmény volt, amikor a 27-es Galaktikában megjelent egy nagyon-nagyon szép novellám, és nagyon boldog voltam, hogy megjelenhetett. Aztán utána írtam a novellákat egymás után. Nem jelentek meg akkor sem, hanem 82-ben már összegyűlt annyi, hogy a Kuczka bele tudta rakni egy kötetbe. A Kétszemélyes világ volt az. Igazából nagyon kevésszer volt megjelenésem az előtt is. Hogy közben szünet volt, nekem nem tűnt fel, mert előtte sem… Ez van, én nem váltam „igazi” íróvá… Azt hiszem, 75-ben volt az, 75-76-ban, amikor Kuczka behívott az Írószövetségbe egy pár „tehetséget”, és csinált egy ilyen Fiatal Írók Körét. Oda aztán hetenként eljárogattunk, nagyon lelkesek voltunk. Nemere Istvánnal, meg egy harmadik sráccal, Szathmári Jenő Istvánnal mi hármasban egész jól összejöttünk, külön is találkozgattunk, és elhatároztuk, hogy majd csinálunk egy saját kötetet. Ami aztán nem jött össze. Nemere írt egy összekötő keretszöveget (Emlékek a bázison…), én meg gyűjtöttem, válogattam a novellákat, de nem lett belőle semmi. Nemere idővel át is tört, de aztán… Én összesen kétszer jelentem meg nyomtatásban. 78-ban a Magyar Ifjúságban is megjelent egy novellám, de az nem volt science fiction. Csak látták a Galaktikában, hogy van egy Kasztovszky Béla, akinek megjelent egy novellája, és felkértek, hogy küldjek valamit a Magyar Ifjúságnak is. Küldtem: Kati és a komputer. Akkoriban „jó téma”, de semmi fantasztikum. Szó szerint megtörtént az Ovit Általános műszaki fejlesztési osztályán. Tehát nem arról van szó, hogy „szünet”. Hanem némi iróniával: 30 évig nem jelent meg novellám, aztán megjelent kettő, aztán eltelt egy öt év, akkor megint megjelent egyszerre egy könyv, az volt a következő. Azok a novellák, amiket Kuczka Péter öt év alatt összegyűjtött. És amikor eljött az ideje, meg is jelent. De aztán megint nem jelent meg semmi. Tehát azt nem mondhatnánk, hogy ott valami „törés” következett be. Sokszor olvastam, hogy én a Kétszemélyes világ után leálltam. Nem álltam le! Én írtam a novellákat. Most is van egyébként több novellám a Galaktikánál, Attilánál, ami még nem jelent meg, vagy csak az interneten, vagy ami még sehol nem jelent meg. Na mindegy, lehet, hogy egyszer majd megint azt fogják mondani az „életrajzíróim”, hogy 20 év szünet után ismét megjelent egy regényem…

És egyébként a GRIN technikai alapja? Honnan jött az ötlet?

Hát az fizika! Tényleg fizika, mégpedig olyan fizika, ami nincs. De lesz! Én a fizikát mindig nagyon szerettem. Az egyetemen különösen. Talán a filozófia és a fizika voltak versenyben egymással, mint két kedvenc tantárgyam, de inkább a fizika. Meg a filozófia, és a matek. Néha kézikönyveket is vásároltam, mint „fantasztikus könyvet”. Voltak ilyen népszerű ismeretterjesztő sorozatok, több, mint mostanában, vagy talán már nem figyelem annyira… Ha megjelent egy tudósnak valamilyen tudomány-népszerűsítő könyve, azokat én elolvastam, mert igazán érdekelt. Mozgatta a fantáziámat. A biológia is, de főleg a fizika. És Einstein általános relativitás elmélete pedig…. Hát az számomra meghatározta a világot! Én azt hiszem, hogy akkor, amikor egyetemre jártam, még az elméletét is tökéletesen értettem, de a következmények, amik abból lehetségessé válnak, azokat már akkor is „irodalomnak” tekintettem… Na most a GRIN pedig végül is nagyon egyszerű. Aki elolvassa a regényemet, meg tudja érteni, meg tudja tanulni. Ez a jövő fizikája, mert ez bizony a „teljes” térelméletet jelenti. És meg is valósítja az elméletet! Attól tartok persze, hogy… Sajnálom, hogy nem tudott eljönni Zsolti. Kasztovszky Zsolt, az unokaöcsém, aki fizikus, a KFKI-ban dolgozik. Sajnálom, mert kíváncsi volnék az ő véleményére, hogy… Mekkora hülyeség ez?! Én a legnagyobb hittel úgy írom ezt le ezt a technikát, hogy tényleg meg lehet csinálni! Legfeljebb az ember most még nem képes rá, mert olyan energiák, olyan gyorsítók, olyan eszközök kellenek, ami nem hozható létre. Ma még nem. De a csillagvilágban létrejön! Ez biztos, tehát… Nem akarok nagyon belemenni a tudományba, mert van egy 6 hónapos résztvevőnk is itt a rendezvényen, az unokám. De én komolyan azt hiszem, hogy a csillagvilágban spontán lejátszódik a GRIN! A regényben egyébként erről szó is van, tehát nézzük… Ugye a csillagok élik életüket, és ha elég nagy a tömegük, akkor a végén elfogy a hidrogén, összeomlanak, nóva fázis. Ha elfogy a hélium is, újra összeomlanak, és végül egy kis neutroncsillag lesz belőle, és ha még akkor is elég nagy a megmaradt tömeg, akkor egy szupernóva robbanás következik be. A szupernóva robbanást követőleg, hogyha ráadásul ez a folyamat még nagyobb csillagtömegekre kiterjed, akkor pedig feketelyuk keletkezik. És az az anyagmennyiség valósággal kikerül a világból. És ugyanakkor megfigyelhető, komolyan, én úgy tudom, hogy van a galaxisban is megfigyelhetően egy olyan jelenség, hogy a világmindenségben mérhetően jelentős anyagtömegek „helyeződnek át”. Egyik helyről a másikra. Vannak feketelyukak, és vannak fehérlyukak, tehát ahol anyag „keletkezik”. Mondjuk úgy, hogy „az” a világegyetem, amelyikben élünk, ahol az Irodalmi Kávéház is van, az Alexandráé, az egy fehérlyuk! Tehát valamikor, 14 milliárd évvel ezelőtt megjelent egy bizonyos energia a tér valamely pontján. Óriási energia. És elfajult anyag, amely azóta is tágul, és olyan mértékű energiát tartalmaz, ami ennek az egész világegyetemnek az anyagát magában foglalja. Én ezt mindig is elhittem, de most végre egy alkalom volt nekem, hogy egy romantikus történetet romantikus célokkal, romantikus konfliktusokkal tényleg megírhassak, hihetően, „reálisan”, és ehhez szükség volt a GRIN-re. Hát végre jól kiírhattam magamból. Nem biztos, hogy mindenki nagyon élvezi... De én igen.

Az emberiség tehát kijut a csillagok közé. Viszont engem érdekelne, hogy megérett-e erre az emberiség? Az ön véleménye szerint.

Jó. Ez valóban nagy kérdés. Én azt mondanám erre, hogy kibújjak a kérdés (a válasz) felelőssége alól, hogy amikor majd olyan lesz az emberiség, mint ezek az emberek, ez a Johanna Chamorro, ez a Daniel Kowalski és a többiek, amikor majd meg tudja csinálni, addigra meg is fog érni rá! Ebben a műben egyébként problémaként meg is van fogalmazva, hogy vajon alkalmas-e, érett-e az ember? Én hithű optimistaként természetesen azt mondom, hogy alkalmas. És meg is fogja csinálni.

És az idegenek? Léteznek a földön vagy a földön kívül?

Az száz százalék. Hogyne, miért ne léteznének? Földön belül is léteznek, hát miért ne léteznének a földön kívül? Az életet nem mi találtuk ki. Hogyha a Teremtő teremtette, akkor teremtette máshol is, mert... De most ne menjünk bele ebbe. A legnagyobb hittel mondom, hogy ha viszont úgy alakult ki, ahogy kialakult itt a földön, és elég jól megközelítik a tudósok azt, hogy hogyan alakult ki…. Nem csak az élet, hanem minden. Az ásványok, maga a fFöld is, hát akkor miért ne alakulna ki máshol is! Számtalan helyen kialakulhat. Azért persze egy kicsit elszomorító, hogy itt még nem jártak. Ha…. Akkor elszomorító, hogy még nem jártak. De hát szerintem jártak már, nem is egyszer…

És az az alapfelvetés, hogy itt vannak közöttünk? Borneo kapitány és esetleg mások is…

Hát megint azt kell mondanom, hogy sajnos… Ennek a könyvnek a fülszövegében van egy félreértés. Egy komoly félreértés, egy nagy tévedés! És emiatt aztán az összes tájékoztatóban, könyvismertetőben Én egyáltalán nem arról... Ez a regény nem arról szól, hogy az idegenek itt vannak közöttünk! Ez arról szól, hogy egy eltévedt űrhajó lezuhant, elpusztult, ejtőernyővel kiugrottak a szülők, és megszületett egy baba. S a szülők azután meghaltak. Ez erről szól! Tehát szó sincs arról, hogy köztünk idegenek élnének.

Mégis itt van egy idegen. Nem földi ember, és az a célja, hogy visszajusson a saját bolygójára.

Igen!

Felhasználja az embereket.

Felhasználja, és tanítja! Tehát... Akkor mondom. Azok az idegenek, akik „itt vannak közöttünk” – nagyon sok ilyen elmélet van mostanában. Tele az internet, hogy többé-kevésbé idegenek irányítják az emberiséget. Hát „azok” az idegenek nem képezik az én témámat! Számomra a Borneo-történet az nem ilyen történet! Ez egy magányos, elveszett ember, akit az emberiség visszasegít. És ráadásul utána újra, végleg visszatér ide! Ennek a könyvnek sokáig az volt a címe, hogy Találtkapitány országa. Ez már a Galaktikában dőlt el, végül is egy hosszas vita után, hogy „Találtkapitány országa”… hát ez olyan meseszerű, olyan kisiskolás, satöbbi. Jó is ez a cím, el is fogadom, sőt egyet is értettem már rögtön. De ő, ez az idegen lény emberré válik! Ide visszajön, és ez lesz az ő igazi világa. Ő ezt a Földet tekinti a saját országának. Nem, nem témám azok az idegenek, akik köztünk bújnak, és ravaszkodnak, és aláássák…. irányítják, nem. Nem témám.

Még azt szeretném kérdezni, hogy tele van fiatalokkal ez a regény. Mi a viszonya a fiatalokkal?

Igen… Nagyon szeretem a fiatalokat, szeretem a fiatalságot, szeretem azt a szabadságot, azt a romlatlanságot, ami szerintem a fiatalokat jellemzi. Amíg el nem rontják őket. De a viszonyom az egyre egyértelműbben olyan, hogy…. Szóval, én életem első részében fiatal voltam… és szeretnék bizonyos szektorokban életem végéig fiatal maradni.

És ha most a fiataloknak szeretne segíteni a sc-ifi íróvá válásban, mit tanácsolna nekik? És ön hogy látja, meg lehet ebből élni?

Hát hogyha… Na mindjárt mondom azt is…. Ha egy fiatal szeretne írni, azt a vágyat dédelgeti magában, hogy science fiction író legyen, akkor írjon rengeteget. És ne science fictionnel kezdje. Ezt, saját tapasztalatból, én mondom. Hanem írjon verseket, leveleket, novellákat, saját kalandjait, saját vágyait, és tanuljon meg írni! Írjon szépen, nagyon szépen, elgondolkodtatóan, ez az egyik. És a másik, hogy olvasson rengeteg science fictiont! Nem tehetek mást, mint hogy a saját példámat mondjam. Olvasson science fictiont, és találjon benne olyat, amit ő „jobban”, szebben meg tudna írni. Nem tudok mást mondani, és akkor a másik kérdés, hogy meg lehet-e élni belőle? Ez a kérdés gyakran előjön. A múltkor például Attilával együtt ültünk egymás mellett a rádióban, és úgy faggattak minket. Hát én természetesen nem tudok megélni belőle, mert… bagatell. Az én nagyon szűkös jövedelmeimhez képest is elenyésző… Tehát szó sincs arról, hogy én ebből megélnék, és soha nem is tudtam volna megélni. De Attila azt mondja - Németh Attila, aki ugye nagyon sok íróval is találkozik, és ő azt is tudja, hogy mivel foglalkoznak, - hogy ő egy kezén meg tudná számolni azokat, akik Magyarországon az írásból élnek. Van közöttük sikeres is, de hát néhány személy. Tehát én ezt mondom természetesen egy fiatal embernek, hogy írjon sokat, de közben tanuljon, szerezzen szakmát, szerezzen életpályát és álljon rá az életpályájára! És keresse meg a családjához is az utat. Szó sincs arról, hogy valaki már eleve fiatalon úgy gondolja, hogy ő bizony író lesz… És abból fog élni. Nevetséges és naiv gondolat lenne.

És egyébként ön előtt voltak példaképek? Akik önnek segítettek a pályán, mint Kuczka Péter, vagy mások is esetleg?

Igen. Igen, természetesen! Hát Kuczka Péter elsősorban mint szerkesztő volt közel a szívemhez, az az igazság, hogy talán már meg is halt, amikor az Út a folyóhoz című verseskötetét sikerült megkapnom, vagy élete vége felé… Szóval, csodálatos versei vannak Kuczka Péternek! A történelem viharai persze megdobálták egy kicsit a Kuczka Péter hajóját, és elég vegyes kép alakult ki róla – de aki tudja, vegye meg a könyvesboltban az Út a folyóhoz című verseskötetét! – csodálatos… De ő nekem elsősorban mint szerkesztő volt példaképem. Aztán később mint jóbarát, mint pártfogó, mint tanácsadó… Ő beleszólt a műveimbe is, és adott tanácsokat is. Hernádi Gyula talán az, aki mint szerző… Mint szerző és mint jóbarát… Hát… felejthetetlen, csodálatos ember! És mint a science fictionnek nagy kedvelője. Hernádi Gyula – talán van, aki nem tudja, – tagja volt az Írószövetség Tudományos-fantasztikus Munkabizottságának. És amikor összehozták azt a bizonyos „íróóvodát”, több csoportban, akkor három csoport volt: Hernádi Gyula, Zsoldos Péter és Szentmihályi Szabó Péter. Hát én a Hernádi-csoportban voltam. Zsoldos Péter, mint író és mint ember nagyon sokat adott nekem. Például nagyon szépen írt. Nagyon szép, romantikus történeteket tudott írni, akár az ősemberről, akár a jövőből. De… Hernádiban több volt. Valami hihetetlen, hogy Hernádi Gyulában mennyi élet, mennyi ötlet volt. Ő volt a mi csoportvezetőnk, lehettünk talán nyolcan, úgyhogy azt hiszem, ha igazi eszményképet kell az irodalomban keresnem, akkor Hernádi Gyulát mondanám.

Egyébként mi a véleménye a mostani magyar science fiction életről?

Nem sok. Nem sok. Én itt nem vagyok mozgalmi ember. Komolyan mondom, hogy inkább írtam. Inkább írtam, de nem, én klubokba sem, vitakörökbe sem jártam el, úgyhogy nem tudom. Szimpatikus. Néha bepillantok természetesen, hát a múltkor is néhány rendezvényen részt vettem, de… Mostanában nem is sokat olvasok. Nincs. Nincs véleményem.

És egyébként hogy szokott írni? Végül is 20 év alatt készült ez a regény. Húsz év alatt gondolom, rengeteget változott minden.

Hát először természetesen vonalas papíron, meg füzetekbe. Ezt meg is őriztem emlékbe… Vonalas füzetbe, ilyen vastagba. Azt hiszem, négy füzet volt, amikor már regénynek neveztem. Amikor eljött az ideje, áttértem a számítógépre. És akkor természetesen azt a már megírt kb. 600 oldalnyi füzetet átmásoltam a számítógépbe, és attól kezdve onnan….

És eközben sokat változott? Így az átírások során.

Folyamatosan alakult ki, nem tudom. Szinte mindig futott, aztán volt egy időszak, amikor mentek a novelláim, akkor nem, de aztán újra elővettem. Talán volt egy ilyen öt év… de attól kezdve igazán ráálltam erre a Találtkapitány országa című regényre. Talán öt év lehet, az utóbbi öt év, és addigra már kialakult a történet, már csak jól meg kellett írni. Tudom, ez egy kicsit szemérmetlenül hangzik, de én mindig a „tökéletességre” törekedtem

És más művel hogyan szokott dolgozni?

Teljesen változatos a kép, tehát például van egy olyan mű is, ami nem „van”, talán nem is lesz, tehát négy vagy öt részletes vázlat van róla. Aztán még van a „teljes vázlat”, aztán van az „utolsó vázlat”, csak a mű nincs még meg. De epizódjai vannak, 40-50 oldalas epizódok meg vannak írva, na szóval van ilyen is. De ez kivétel. Van például egy olyan történetem, hogy a rigók megszólalnak. Igen, ott kuksoltam az íróasztalomnál, és megszólaltak a rigók. Hajnali negyed ötkor, nyáron. És fütyörészni kezdtek. És akkor fogtam egy papírt, és ráírtam, hogy „rigófütty”. És azzal megkezdődött egy történet, ami nyomtatásban még nem jelent meg, de nekem nagyon kedves. Az a címe, hogy Jóga. A novella azzal kezdődik, hogy hajnal van, és megszólalnak a rigók. Na és aztán azt valakinek meg kellett hallania – hát az egy kint az erdő szélén jógázó srác volt. Ja és ha már ott jógázik, hát miért van ott? – ja persze, hát egy ilyen rakéta-elhárító defenzort, automata rakéta-lelövő védelmi szerkezetet kezel, mert tiszt, vagy főiskolát végzett katona, és… Hát igen, de akkor azzal a rakétával valami ellenséges rakétát le kell lőnie, de hát az hol fantasztikus? Ja persze, hát egy idegen űrhajót! Aki az ellenséges rakéta helyett erre tévedt. Mindenesetre sokkal nagyobb, és nagyon félelmetes. Aztán megpróbálja lelőni, de ez nem sikerül, mert azok könnyedén hatástalanítják az ő kis ágyúját. Tehát jönnek lefelé… De kik lesznek benne?! Hát rigók! Rigók lesznek abban az űrhajóban, értelmes, nagyon nagy termetű rigók… Hát így alakult ki. Semmi ötlet, semmi vázlat. Egyszerűen hangulatba hozott az, hogy csipogtak a rigók az ablakom alatt, hajnali negyed ötkor.

És sokszor mondták már, hogy ön egy lélektani író. Azok az emberek, akikről ír, azok élő, igazi emberek?

Aha… értem a kérdést. De ez két külön dolog. Valóban, lélektani író olyan értelemben, hogy talán elég jól ismerem az embert, az emberi gondolkodást, az emberi érzelmeket… És ezt így mondom, mert nálam ez a sorrend: érzelem, gondolkodás. Elég jól ismerem, mert én magam is jól fel vagyok szerelve ezekkel az eszközökkel, mármint az érzelmekkel és a gondolkodással. És hát emiatt elég fogékony is vagyok más emberekre. Igyekszem az embert megmutatni – nem csak azt, hogy mekkorát tud ütni, vagy lőni, vagy milyen gyorsan reagál egy konfliktushelyzetben, hanem azt is, hogy „milyen” az az ember. Lélektani szempontból. Na most ha az a bizonyos ember teljesen idegen, elképzelt lény…? Hát én ennek az idegen lénynek, a Találtkapitánynak is leírom a jellemét, és a gondolkodását – ami természetesen nagyon „emberi”. De hogy az a szereplő egy teljesen kitalált ember, vagy esetleg csak a neve más, az se nagyon, az is előfordul. Hogy abszolút létező élőlény, és a történet is egy létező, megtörtént esemény, vagy elképzelt történet, de mégis teljesen valódi – esetleg a családomban élő - szereplőkkel… Olyan is van, hogy nem fontos az, ki legyen a modell. Csak „hiteles” legyen! Olyan is előfordult már, hogy én egy „saját” történetemből csinálok egy fantasztikus novellát igazi, „saját” szereplőkkel (Nóva Bellatrix). Azt is tudom, hogy ez… csalás! Ez hazugság. Mert igazából nem is fantasztikus novella. Pláne nem tudományos, csak olyan hátteret, díszletet vetítek mögé. De hogyha egy igazán fantasztikus történetbe berakok egy olyan személyt, akit én ismerek, tisztelek vagy szeretek, az megint egy más módszer. Ezek különböző eszközök és megmondom őszintén, én soha nem „irányítom” ezeket az eszközöket. Csak így alakul írás közben.

Tehát először a fantasztikum, és utána jönnek bele az emberek?

Vagy. Ez az egyik változat. És a másik az, hogy először a valóság, és utána azt teszem fantasztikussá. Tipikus példa erre a Nóva Bellatrix. Egy itt a Földön megtörtént eseménysorozat olyan nagy hatással volt rám, hogy leírtam, aztán elvittem a jövőbe… magunkat. Hogy mások is elolvassák.

Egyszer már elmondtam ezt itt. Ez jött be. Az Új írás azt mondta, hogy „köszönjük szépen”. Kuczka meg azt mondta, hogy „küldjek új írásokat!” Elég nagy különbség.

És mi vezette a science fictionhöz?

Hát nagyon egyszerűen: ennek a tematikának a varázsa. Írni én szerettem és szeretek nem fantasztikusan is, de a science fictionben bármiről írhatok. Bármit kitalálhatok – lehetőleg ne hülyeségeket, de bármit. Teljesen szabad vagyok. Hát hogyne lehetne szeretni…? Szeretném persze, hogyha nagyon igényes lenne, amit írok, de… abszolút szabad vagyok.

És mi az, amit hitvallásának tekint?

Már ezt is mondtam. Az, hogy az ember mindenre „alkalmas”, és mindenre képes. Ez az írói hitvallásom.

Köszönöm…

2007.08.08.

DANUBIUS FÓRUM: „Galaktikus utazás”

Danubius Rádió, riporter: Murányi Mariann

Meghívottak: Németh Attila a Galaktika irodalmi szerkesztője és Kasztovszky Béla író

.

Murányi Mariann:

Szép jó estét kívánok mindenkinek! Murányi Mariann vagyok, és ez már a Danubius Fórum, és nagyon hiszem és bízom benne, hogy ma is nagyon sokan velünk tartanak és egy igazi fórumot tarthatunk ismét. Az elérhetőségeinket remélem, hogy már fejből tudják,sőt….....

Vajon miről beszélgetünk? „Galaktikus utazás” a műsorunk címe, és a sci-fi a témánk. Irodalom-e, vagy sem a sci-fi? Ez a vita talán már a múlté, de azért vendégeimnek is fel fogom tenni ezt a kérdést. Talán Vernénél és Wellsnél már be is lehetett volna fejezni ezt az úgynevezett „vitát”, aztán Arthur C. Clarke-nál már végképp. Vendégeim pedig a stúdióban ma Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője, és Kasztovszky Béla író. Tudományos-fantasztikus novelláival ismertté vált magyar író, aki azonban az évszázados hagyományokat folytató és a 70-es évektől alkotó kortárs szerző, és a műfaj egyik legjelesebb hazai képviselője. Most pedig itt tartom a kezemben regényét, amit élete főművének tart…? Hogy miért, azt nemsokára elmondja nekünk. Köszönöm szépen, hogy eljöttek ma hozzánk, jó estét kívánok!

Németh Attila:

Jó estét!

Kasztovszky Béla:

Szép jó estét kívánok!

Murányi Mariann:

Itt van a kezemben a GRIN, ugye jól mondom a címét? – kérdezem Kasztovszky úrtól.

Kasztovszky Béla:

Igen.

Murányi Mariann:

Tehát a GRIN című könyve, ami most jelent meg, most jött ki, tudományos-fantasztikus sci-fi, miért ez élete főműve?

Kasztovszky Béla:

Hát… a legegyszerűbb válasz az lenne, hogy azért ez életem főműve, mert ez az egyetlen regényem, de ez nem volna teljesen igaz válasz. Van nekem még néhány „főművem”… nagyon nehéz, a szívemnek egy fájó kérdés az egyikre azt mondani, hogy „főmű”, hiszen amikor ezelőtt kb. harmincöt évvel megírtam az első fantasztikus novellámat, illetve első tudományos-fantasztikus novellámat, és eljutottam odáig, hogy beküldtem a Kozmosz Szerkesztőségbe Kuczka Péternek, akkor én azt tekintettem főművemnek. Hát aztán jöttek a novellák – no nem túl sűrűn, nem is merem megmondani, hogy hányat, mert nagyon keveset írtam életemben, de az egyik, az… sokáig írtam én minden novellámat! Mindig nagyon-nagyon csodáltam magamat, hogy ilyen szépen tudok írni, aztán pláne, hogy milyen jó ötleteim vannak, később már az embereket is egész jól kezdtem megismerni, és a novellák éppen ezért egyre tovább és tovább íródtak. Volt olyan, hogy több év eltelt, amikor azt mondtam: na most ez kész van! De az egyik novella nem lett kész… A történet egyszerűen nem fejeződött be! Ez bizony közel húsz évvel ezelőtt történt, és továbbra is jöttek az új szereplők. Jöttek az új problémák, helyzetek, feladatok, sikerek. A főszereplő továbbra is a központban maradt – majd róla is szólok, ugyanis nagyon különleges főszereplője van ennek a regénynek! – de nem akart befejeződni! És most fejeződött be, tehát húsz év alatt… Egyszer csak kiderült, hogy hát ez… Ez készen van! El lehet küldeni. És akkor megnéztem – hát természetesen a számítógépben, ebben a modern korban ez már így megy, - hogy ez milyen terjedelem, hány karakter, és a legnagyobb meglepetésemre úgy láttam, hogy ez bizony egy regény! Az is lett, de ebben a gyűjtő-csoportban – nem „műfajnak” mondom! -, hogy „regény”, ez az egyetlen, és talán… Tehát mindenképpen az első regény, de hogy nem az utolsó művem, mert lehet, hogy ezután megint novellák következnek. Amelyek „hamarabb” fejeződnek majd be, mint ez a GRIN. Elnézést, hogy ilyen hosszan válaszoltam a kérdésre!

Murányi Mariann:

Örülök neki, mert így legalább sok mindent megtudtunk önről. Legalábbis többet, mint amit eddig tudtunk. Nos… Azért én még kérdeznék, jó? Úgyhogy kérem szépen, hogy válaszoljon. Kasztovszky Béla író a vendégem a stúdióban – mondom azok kedvéért, akik menet közben kapcsolódnak be, és Németh Attila irodalmi szerkesztő. Galaktikai utazás a műsorunk címe, elsősorban a sci-firől beszélgetünk ma, hogy hol a helye a sci-finek az irodalomban, nemsokára kiderül. Várom az önök kérdéseit és véleményét is természetesen. Olvasnak-e egyáltalán tudományos-fantasztikus műveket, és nemsokára szót ejtünk arról a magazinról is, ami egy… közösségformáló erőként működött régebben, és aztán megszűnt, és aztán most újra itt van a kezemben! Kiket érnek el vele? Mi a céljuk vele? Más-e a mai közönség? Nahát, sok minden a sci-fivel kapcsolatban. De akkor most ismét fordulok az író úrhoz… ön azt mondta nekem, és bocsánat, hogyha most ezt itt adásban is mondom, hogy „amatőr” írónak tartja magát. Vajon miért? Hiszen a legrangosabb magyar díjakat megkapta…

Kasztovszky Béla:

Hát valamit azért hozzáfűznék ahhoz, amit az imént – műsor előtt – mondtam. Valóban úgy kezdtem a mondatot, hogy „Én amatőr író vagyok…” de úgy folytattam, hogy „…azonban jobb, mint a profik!” – és ezt nem teljesen viccnek szántam, valószínűleg ma este ez itt ki is fog derülni, hogy miért. Azért vagyok amatőr, természetesen és elsősorban, mert nem ebből éltem, nem ebből élek, és ebből én soha nem tudnék megélni. Tehát nekem egész életemben, nyugdíjazásomig megvolt a tisztes foglalkozásom, el tudtam tartani a családomat és önmagamat. Az irodalom mindenkor valami „plusz” volt ehhez. Valami, amit az ember éjjel egy és három között művel, a legnagyobb izgalommal és a legnagyobb titokban. Amit fokozatosan tökéletesít, és valami, ami nagyon nagy boldogságot okoz. Az, amikor meglátja papíron, a kirakatban, az újságárusoknál, könyvesboltokban megjelenni a saját művét! Ez pedig ugye egy tipikus amatőr gondolkodásmód, körülbelül ilyen volt már harmincöt évvel ezelőtt is az én lélektani viszonyom az íráshoz, az irodalomhoz. És bizony ma is az, idős-, nyugdíjas korban. Tehát nem vagyok „hivatásos” író. Tessék… kérdezzen!

Murányi Mariann:

Gondolja, hogy meg lehet egyébként élni az irodalomból ma? Hiszen azt mondta, hogy önnek „megvolt a tisztes foglalkozása”.

Kasztovszky Béla:

Hát úgy, ahogyan én csinálom, semmiképpen sem! De mások nem csak így csinálják… Örömmel és nem kis büszkeséggel állítom, hogy Magyarország, sőt ha jól tudom, Európa „legtermékenyebb” írója mintegy harminc éve jó barátom – nevét úgyis tudják, tehát most nem említem -, nos, ő az írásból él, ezt csinálta szinte egész életében, és jól megél belőle. De… ismétlem, Magyarország legtermékenyebb szerzőjéről van szó, minden időket beleszámítva. Én soha nem… Na jó, hát persze, ifjúkorban, az élet komolyabb problémáinak kezdetén az, hogy „író vagyok”, hát az nagyon varázslatos érzés volt. Saját magam számára, és néha a környezetem számára is. És akkor például, amikor én azokat az egyéb keresetemhez képest többé-kevésbé teljesen elenyésző jogdíjakat, honoráriumokat felvettem, hát ez is nagyon nagy öröm volt! De úgy, ahogy én ezt csinálom, úgy természetesen biztos, hogy nem lehet megélni! Hogy „általában” hogy lehet megélni ma az irodalomból, nos javasolnám, hogy kérdezzük meg Attilát, aki nagyon sok íróval tart kapcsolatot, és talán még azt is tudja, hogy ebből élnek-e, vagy sem.

Murányi Mariann:

Attila, ebből élnek? – kérdezem Németh Attilától, aki a Galaktika magazin irodalmi szerkesztője.

Németh Attila:

Hát az a helyzet, hogy nem csak a sci-fi esetében, hanem általában az irodalomban nagyon kevés olyan szerző van – legalábbis Magyarországon -, aki azt mondhatja, hogy ő ebből él. Szerintem egy kezemen, vagy maximum kettőn meg tudom számolni, tehát ez nem igazán jellemző. Az, hogy az írásból valaki megél. Vannak ilyen példák, tényleg, egy-kettő, de nagy általánosságban azt kell mondanom, hogy azok a szerzők, akikkel én találkozom, azok mind rendelkeznek polgári foglalkozással. És emellett – este, reggel, amikor ráérnek, vagy amikor éppen ihletük, ötletük van, akkor írnak.

Murányi Mariann:

Egy irodalommal foglalkozó embernek, hogyha szerkesztő egy ilyen nagy magazinnál, akkor mennyire van beleszólása abba, hogy mi kerül bele ténylegesen a magazinba? Tehát ha tehetnéd, akkor a novellákon túl még több irodalmat tennél-e beleí/p>?

Németh Attila:

Hát… nyilván nem egyedül csinálom az újságot, úgyhogy egyfolytában zajlanak ilyen viták vagy legalábbis megbeszélések heti rendszerességgel, hogy tulajdonképpen hogy is alakuljon ki egy-egy számnak a tartalma. És az a helyzet, hogy ebben tulajdonképpen akár sikerélményem is lehet, mert amikor 2004-ben újra indult ez az újság, ez a magazin, akkor arról volt szó eredetileg, hogy ez egy újfajta konstrukció lesz a régi Galaktikához képest. Tehát nem elsősorban, szinte kizárólag irodalmat fog tartalmazni, hanem lesz egy ismeretterjesztő vonala is, és annakidején a tulajdonos ezt úgy határozta meg, hogy nagyjából 50-50 % legyen a tudomány és az irodalom aránya. Most ezt azért sikerült feltornázni az elmúlt időben, hogy most már inkább olyan 70 % felé tendál az irodalom az újságban, de ez nem véletlen, mert hát azért odafigyelünk az olvasói visszajelzésekre, és igazából ez az, amit az olvasók elsősorban hiányolnak, hogy „még, még irodalom legyen benne”. Ez… ez zene füleimnek!

Murányi Mariann:

…Csörög a telefon anélkül, hogy elmondtam volna az elérhetőségeinket… Máris kapcsolunk egy hallgatót, aki hívott minket! (Sikertelen kapcsolás.) Jó, most nem voltunk szinkronban, de ha már hallgatót ígértem, akkor egy SMS-en érkezett kérdés, és rögtön rátérünk a fiatalokra, úgy látom. „Nagyon örülök a témának!” – írja „M” betűs aláírással egy hallgató. Nagyon érdekesnek találja, és szeretné a vendégek véleményét megkérdezni Philip Dick íróról. „Milyen sci-fit ajánlanak fiataloknak?” – ez a második kérdés. Nézek Attilára…

Németh Attila:

Hát Philip K. Dick a közelmúltig egy jóformán ismeretlen amerikai szerző volt itthon. Amit tulajdonképpen annak köszönhetett, hogy egyrészt az élete volt tele eléggé vitatható momentumokkal, másrészt a műveiben is gyakran választott elég kényes témákat. Úgyhogy annakidején, a rendszerváltás előtt nem is nagyon jelenhetett meg tőle semmi. Igazából volt egy Galaktika-szám, ami az ő novelláival foglalkozott, valamint, ha jól emlékszem, akkor egy regénye jelent meg 1990-ig. És mostanában egyre több művével megismerkedhetnek a magyar olvasók. Ő egy nagyon fontos szereplője volt az amerikai science fiction irodalomnak, tehát ez tényleg egy szerencsés helyzet, hogy szinte a teljes életműve olvasható lesz előbb-utóbb magyarul. Mindenképpen van olyan hat-nyolc könyve, amit érdemes elolvasni annak, akit ez a téma érdekel.

Murányi Mariann:

És egyébként, hogyha már a fiatalokra kérdezett rá a hallgatónk is, akkor: Mivel lehet manapság egyáltalán elérni a fiatalokat egy magazin számára? A „színes” történetekkel? Hiszen ők ott ülnek a számítógép előtt, meg a tévé előtt. Ez jellemző…

Németh Attila:

Igen, hát ez volt az egyik szempont, a fiatalok „becsábítása”, hogy így mondjam, ami miatt színes lett teljes egészében a magazin. A régi inkarnációjában - egészen a legutolsó számig, ami 1995-ben jelent meg, ez a kiadvány teljesen fekete-fehér volt. Eltekintve a borítójától, ami az első időktől kezdve színes. Tehát tudatosan próbáltunk tartalmilag is, illetve látvány-világában is egy színesebb magazint csinálni. És úgy néz ki, hogy ez annyiban sikerrel is járt, hogy tényleg fölkeltette a fiatalok érdeklődését, és nem csak a régi Galaktika-olvasókat köszönthettük újra a mi olvasóink között, hanem sikerült egy elég szép tábort összeverbuválni most már az ifjabb korosztályokból is.

Murányi Mariann:

És érdeklődnék Kasztovszky Bélától, hogy önnek mi a viszonya a fiatalokkal, hiszen hogyha jól tudom, akkor az Európa ifjúsága által ismert és népszerű rock-fesztivál, ami nemsokára kezdődik itt Budapesten – vagy már el is kezdődött? – meghívott vendége és előadója volt. Tehát nemcsak megérti a fiatalokat, hanem úgy tűnik, hogy képes őket megszólítani is?

Kasztovszky Béla:

Ez nagyon jó meghatározás, noha a felvezető mondatban… mondjuk úgy, hogy azt egy kicsit pontosabban ki tudnám fejteni, és majd utána visszatérek a fiatalokra, csak előbb ezt a Sziget Fesztivált tisztázzuk! Tehát, engem már kétszer is meghívtak a Sziget Fesztiválra, ha jól emlékszem 2004-ben és 2005-ben. A 2005-ös az kifejezetten Galaktika-rendezvény volt, Attila is ott volt. És a 2004-es Szigeten nagyon jópofa volt, ahogy ott a fiatalok bejöttek a sátorba és lefeküdtek a földre, és vagy egymást simogatták, vagy minket hallgattak. De az ideire nem vagyok meghívva. Nem hívtak meg, de nem is hiszem, hogy ez szükséges lenne. Egyébként, ha már a Sziget Fesztivált összefüggésbe hoztuk a fiatalokkal, ami nyilvánvaló és nagyon egyértelmű szükségszerűség… Hát az első Sziget Fesztiválon, ahová először meghívtak, arra az alkalomra kifejezetten külön azért írtam egy kis novellát, hogy ott az én tizenhat éves fiammal felolvassuk azt a fiataloknak. Az egész novellát teljesen párbeszédben írtam meg, tehát csak mi ketten beszéltünk, nem volt narráció. És talán éppen azért, mert az írók között ott ült a 16 éves Marci mellettem, benéztek a fiatalok a sátorba. És láttak ott egy szimpatikus, fiatal embert, aki ott ül és irodalmat ad elő! Úgyhogy nagyon sokan összejöttek akkor! Na de a fő kérdés nem ez volt… Megpróbálok megint „a magam módján” válaszolni, kacskaringósan…

Hát, a fiatalsággal mindenekelőtt olyan a viszonyom, hogy én magam is voltam fiatal. És amit Attila az előbb itt elmondott arról, hogy a fiatalokat mi érdekli, mivel lehet a figyelmüket megragadni, erre nagyon érdekes lehet az én személyes példám. Na persze, nem a számítógépek világában! Még televízió sem volt akkor, amikor én általános iskolába jártam. Rádió volt, azt szinte állandóan hallgattuk, és rengeteg könyv volt otthon a polcokon. Édes szüleim művelt emberek voltak, és nagyon sok könyvet összeszedtek a könyvespolcunkra, amit aztán egyszer elkezdtem olvasni. Nem úgy, hogy keresgéltem, hanem úgy, hogy… balról jobbra! Tehát először jött a Herczeg Ferenc sorozat, ami valami 25 kötet volt, utána következett a reprezentatív, Dante kiadású, zöld-ezüst díszítésű Gárdonyi-sorozat, amely legalább 15 kötetből állt, aztuán meg a többi… A következő polcon volt egy ilyen vörös vászon kötésű könyvsorozat, az pedig egy Jules Verne nevű, vagy… Azt hiszem, ekkor már nem „Verne Gyulának” írták a szerzőt. (A múlt század elején voltak még Verne Gyula kiadványok is.) Tehát „ez” következett! És itt egy kicsit „lelassult” az én hatalmas ütemű olvasásom… Ami addig tényleg méterre és kilóra ment akkor, amikor én elkezdtem olvasni. Hát ez olyan 13-14 éves koromban lehetett. Addigra már jól ismertem a magyar dzsentrivilág összes létező örömét, bánatát, cselszövéseit és így tovább, ismertem Gárdonyi gyönyörű történelmi és nagyon szép falusi és társadalmi történeteit, novelláit és regényeit, de most ez a Verne… Most valami egészen „mást” olvastam, amit nem is lehetett csak úgy lendületből végigolvasni! Hanem mindig meg kellett állni, visszalapozni, átgondolni, lexikont keresni – ez volt Verne. Pedig ő igazából – noha klasszikusa a tudományos-fantasztikus irodalomnak – nem úgy, nem olyan stílusban, és legfőképpen… nem olyan „szerszámkészlettel”, arzenállal rendelkezett, mint a mai szerzők. De az én számomra az egy új világ volt! Természetesen szépirodalom volt és marad is, Verne nagy író volt, de bevitt a kalandos történeteibe olyan dolgokat, amitől az emberek olvasás közben megakadtak, és… „De hát ez nem lehet, ez nem így van!” - a tenger alatt nem mennek hajók és… hát ezt nem is akarom tovább folytatni, hiszen ezeknél sokkal szebb példákat lehet már a mai világból előhozni. Szóval engem fiatalon az ragadott meg, hogy ez valami „más”, mint a megszokott! És én azt hiszem, hogy a mai fiatalok is „megakadnak”, megállnak, igen, és oda is mennek, ahol valami „mást” látnak, mint a megszokott, és megveszik és elkezdik olvasni. Lehet, hogy először a tudományos, technikai híreket, a modern motortechnika, vagy bármilyen egyéb… Például szép és izgalmas autókról, bármiről, ami őket érdekli, éppen mint „fiatal” embereket, de talán közben elolvassák a novellákat is, és akkor azt láthatják, hogy azok is „mások”. A sci-fi – az „más”. Nem akarnám most – még célzásokban sem – részletezni, hogy: más, mint „micsoda?” – de én tényleg így jártam ezzel annakidején…

Murányi Mariann:

Köszönöm szépen! A sci-firől beszélgetünk ma Németh Attilával és Kasztovszky Béla íróval. Azt megtudtam Attilától, hogy nem „szkifi”, nem „scifi”, hanem „szifi” ennek a pontos kiejtése. Hogyha hívnának minket……… Látom, az SMS-ek sorban érkeznek…….. De mi a sci-fi definíciója? – kérdezem Németh Attilától. Egy nagyon szépet mondtál nekem itt egy francia embertől, azt hiszem.

Németh Attila:

Amióta ez a tematika létezik az irodalomban, azóta vitatkoznak rajta, hogy hogyan lehet egészen pontosan definiálni a science fictiont, és mindenki valami mást talál ki rá. Itthon is többen előálltak már definíciókkal, meg hát természetesen külföldön is, és azt hiszem, hogy Damon Knight, az amerikai író mondta egyszer azt, teljes frusztrációban, hogy „science fiction az, amit én science fiction-nek gondolok”. És ezzel elindított egy vitát. Az a bizonyos francia idézet pedig tényleg gyönyörű, csak soha nem emlékszem sajnos, hogy ki mondta. Ezt egyszer ki kéne kutatni. Tehát valaki egyszer azt mondta, hogy a science fiction nem más, mint „az értelem tündérmeséje” – ami tényleg egy gyönyörű meghatározás, ha belegondolunk.

Murányi Mariann:

Na, amíg belegondolunk, addig kapcsolunk valakit. Ez a Danubius Fórum, és a hívható számunk…….. Akkor menjünk tovább a beszélgetésünkkel! Németh Attilával és Kasztovszky Bélával beszélgetünk. Na, ma eljutottunk oda, hogy… Próbálkozom közben, ez egyfolytában csörög, csak nem vagyunk szinkronban, vagy nem tudom, mi történik a vonalakkal, megszakadnak. Sebaj… Na… hogy az irodalomnak mennyire része tulajdonképpen a sci-fi, mert ha jól gondolom, vagy tudom, a sci-fi soha nem akart leválni az irodalomról, mert ugye az előfutárok még mindenképpen az irodalmi kánon részesei voltak, gondolok itt a Kasztovszky úr által is említett Vernére, vagy Jókaira, vagy mondjuk Swiftre a Gulliverrel, de aztán szép csöndben mintha kiebrudalták volna a sci-fit az irodalmi „páholyból”, ha szabad így kifejeznem magam. Mi ebben az igazság?

Németh Attila:

Hát, énbennem egy szemernyi kétség nincs aziránt, hogy részese az irodalomnak a science fiction, mert abszolút az. Nekem igazából az a véleményem, hogy ami nyomtatásban megjelenik, az irodalom. Illetve ma már ennyire sem lehet leszűkíteni, amióta az internet ennyire tért hódított, amióta már van az irodalomnak egy olyan szegmense, ami vagy első alkalommal, vagy akár kizárólag az interneten lát napvilágot. És csak ott olvasható. Tehát az én véleményem az, hogy abszolút irodalom! Az, hogy miért került ki… Nem került ki igazából az irodalmi kánonból, csak voltak olyan elképzelések, vagy olyan emberek, akik szerint ki kellett volna kerülnie… talán. Volt a… az „átkos” rendszerben egy olyan meghatározás, hogy van „irodalom”, és akkor még ott van a „szórakoztató irodalom”. Tehát ami nem „szépirodalom”, hanem csak szórakoztató irodalom, ami már eleve egy ilyen „lesajnálása” volt ezeknek. Ide természetesen nem csak a science fiction tartozott, hanem például a krimik is, ami egy teljesen érthetetlen dolog! Tehát attól, hogy valami „szórakoztató”, akkor miért kéne, hogy kevesebbet érjen? Tehát épp azáltal nagy valószínűséggel több embert tud elérni, hogyha szórakoztató, ha „olvastatja” magát a könyv. Úgyhogy én ezt nem rónám föl semmiképpen hibájául. És ami még hozzátartozik a dologhoz, az az, hogy nem lehet így kategorizálni magát a science fictiont sem. Főleg úgy, hogy az egy szórakoztató irodalom. Erre éppúgy mondhatnánk, hogy ez egy „elgondolkodtató irodalom”. Megtalálhatjuk benne például az annyira kísérletező irányvonalakat is, amiket bizony ember legyen a talpán, aki végigolvas, mert annyira – mind mondanivalójában, mind írástechnikailag olyan kísérletező művek léteznek. Magyarul is, magyar szerzők is írtak ilyeneket, nemcsak külföldiek. Nagyon érdekes és nagyon szerteágazó ez az egész science fiction-jelenség, nagyon nehéz lenne beskatulyázni.

Murányi Mariann:

Nézek Kasztovszky úrra, hogy mi a véleménye arról, hogy mondjuk az elején, vagy korábban többen írtak – hogyha lehet így mondani: - „selejtet”. Tehát ha már egy űrhajó megjelent a könyvben, akkor azt sci-finek becézték vagy nevezték, és ezért is lehetett ez a negatív megítélése a tudományos-fantasztikus irodalomnak.

Kasztovszky Béla:

Belevágott a közepébe Mariann annak, amit én most mondani fogok, mert már Attila szavába is majdnem belevágtam…

Murányi Mariann:

Lehetett volna nyugodtan…!

Kasztovszky Béla:

Ez az egész… egy nagyon kemény kérdés! És nehéz így – hogy úgy mondjam – „lelki békével” válaszolni rá, mert… Hát kezdjük az elején: „irodalom”. Hát az irodalom, az egy nagyon tág fogalom! Amikor „így” teszik fel a kérdést, hogy az irodalomnak része-e a tudományos-fantasztikus írások művészete, vagy azok tömege, akkor MÁR hibás kérdést tettünk fel, mert azok a bizonyos fanyalgók nem erre gondolnak! Hanem arra, hogy az „igazi” irodalom (régebben úgy mondták, hogy „magas irodalom”)… hát most nem akarok neveket, „igazi” írókat felsorolni, hogy kik is a nagy írók… Most kivételesen nem Dosztojevszkijnél akarom kezdeni és valahol Ray Bradburynél befejezni – és hogy ez a dilemma egyáltalán létezik-e? -, hanem a saját tapasztalataimmal. Én azért lettem valószínűleg úgynevezett sci-fi író és azért kerültem bele ebbe a – tényleg! – skatulyába, mert… nagyon sok sci-fi művet olvastam. Főleg novellákat, a regények általában fárasztottak egy kicsit, kivéve a legjobbakat, de sokat olvastam és sokat beszélgettem is róla. Írói klubokban, szerkesztőségben, az általam mindörökre szeretett és tisztelt néhai Kuczka Péterrel… „Béla, kétféle novella van!” – mondta Kuczka Péter, mégpedig négyszemközt. – „Van jó novella, és van rossz novella!” De erről sokkal általánosabban is beszélhetnénk. Igaza van Attilának: persze, van krimi-irodalom is, meg más, de a kulcsszó: „szépirodalom”! Igen, ha komolyan beszélünk az irodalomról, akkor szépirodalomnak kell neveznünk. Tegyük fel tehát úgy a kérdésünket, hogy szépirodalom-e a science fiction? És akkor szinte magától jön a válasz: „Az – ha az!” Tehát… én nagyon sok science fiction novellát elolvastam. Fantasztikus történeteket, eredeti és meglepő ötleteket, jópofa szereplőket, szörnyeket, űrlényeket, robotokat, mindenféléket… A legtöbb nem is ember volt, és nem is emberien működött, és én az emberi gondolkodásommal nem is tudtam igazán élvezni. Néha kíváncsi voltam, hogy mi lesz a bonyodalom vége, eljutnak-e a másik galaxisba, vagy megölik egymást, de egyértelműen kiderült, és ezért lettem (a végtelen körmondat még mindig nem ér véget!), éppen ezért lettem én író, és éppen ennek a tematikának írója, mert amikor már nagyon megszerettem ezt a tematikát, akkor… Hát… akkor rájöttem, hogy ezek között a furcsa történetek között nagyon kevés igazán „jó” van. „Ennél is tudnék jobbat írni, annál is…” És: „Hú, de jó ötlet!! – de hát hogy van megírva…?” És akkor bizony… valahogy egyszer csak „adódott”, sőt arra kényszerített, hogy: „hát ha tudod, akkor írjál jobbat!” A környezetem (nagyon szűk környezetem) is elkezdett bíztatni, és aztán akkor már… Nem lehetett abbahagyni. Tehát. Az eredeti kérdésre az én válaszom úgy hangzik, hogy: Van szépirodalom! – és annak, természetesen, nagyon sok válfaja, tematikája. Vannak szerelmi történetek is, sőt vannak kifejezetten szerelmi háromszög-történetek is – mondta annak idején Hernádi Gyula, akit még az is dühített, hogy miért írják oda a cím alá azt is kis betűkkel, vagy zárójelben, hogy tudományos-fantasztikus novella, vagy tudományos-fantasztikus regény? Hernádi Gyula bácsi (az Írószövetség Tudományos-fantasztikus Munkabizottságának tagjaként) nagyon-nagyon fel tudott háborodni ezen, és tiltakozott is. Azt mondta, hogy akkor hát írják oda azt is, hogy ez egy „szerelmi háromszög-regény”, ez egy… na hát nem folytatom. Amit mondtam, talán így is érthető. Ami szépirodalom – az szépirodalom!

Murányi Mariann:

Köszönöm szépen! Németh Attila irodalmi szerkesztővel és Kasztovszky Béla íróval beszélgetünk ma a sci-firől! – mondom azok kedvéért, akik esetleg most kapcsoltak ránk, és most kapják fel a fejüket, hogy miről is beszéltünk ma a Fórumon. „Galaktikus utazás” a műsorunk címe, és éppen azt boncolgatjuk, hogy irodalom-e a sci-fi vagy nem – hát kiderült a vendégeim véleménye. Csörög a telefonunk egyfolytában, jönnek az SMS-ek………….. Köszönjük, hogy minket választottak! Próbálkozzunk a telefonnal, aztán megyünk sorba… (foglalt jelzés)… Jó, akkor még valakivel: Halló…!

Telefonáló:

Jó estét kívánok! Én azt szeretném kérdezni Kasztovszky úrtól, hogy… Hogy a novelláiban az a jellemző, hogy nem feltétlenül a technikai vívmányokra helyezi a hangsúlyt, hanem magukra az emberekre, és az emberek belsőjére… Tehát igazából lélektani regényeket ír, és ilyen novellákat olvashatunk tőle. És annyira jól írja le ezeket a szereplőket, hogy… Hogy felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ezek… Ezek tényleg mind kitalált szereplők, vagy esetleg van köztük valóságos ihletés is…?

Kasztovszky Béla:

Köszönöm, ez csodálatosan jó kérdés volt! Úgy látszik, tényleg olvastál engem, sőt nem csak hogy olvastál, hanem együtt érzel velem, aki valóban ott él bizony sok történetében, sőt… Hát… akkor most neked elmondom, és rajtad keresztül a többi hallgatónak is, hogy én igazából egy nagy „csaló” vagyok! Persze, hogy a fantasztikus háttér – az nem mindig „háttér”! És nem is így kezdődött. Hanem… talán úgy, mint Franz Kafkánál… Hogy az nem háttér volt, hanem egy Világ – amibe ő a szereplőit bele helyezte. De aztán már ezekkel a szereplőkkel foglalkozott! Igen, vannak a történeteimben valóban élő személyek! Sőt, van olyan történetem, ami a nagyon távoli jövőben játszódik, nagyon-nagyon távoli tájakra vezet el, és nagyon-nagyon szép… hát hogy mondjam már… szép életet élhetnek abban a távoli jövőben, és ezek a szereplők mégis olyan helyzetbe kerülnek, amilyenbe MA is bárki belekerülhet. És akkor most nézzük meg, hogy abban a távoli jövőben, azokban a fantasztikus környezetekben, ahol már űrhajók járnak a távoli csillagokhoz is – hogy hogyan oldódnak meg ugyanazok a problémák, amelyekkel itt a Földön manapság nap mint nap találkozunk? Szerelmesek leszünk vagy gyűlölködünk, törekszünk valamire, vagy „valakire”, és így tovább… És akkor bizony két eset lehetséges! – bevallom őszintén. Az egyik az, hogy elkezdek egy történetet, és abba „belelopom” magamat, vagy a barátaimat, ismerőseimet, szerelmemet – akárkit. Vagyis belelopom az általam ismert embereket, mert őket tényleg ismerem, és róluk hitelesen tudok írni! Ez az egyik eset. A másik eset az, amikor… énnekem van egy történetem. Ami egyáltalán nem „tudományos fantasztikus”… Ezt nem úgy értem, hogy rólam magamról szól, hanem arról, hogy ismerek ilyen valódi történeteket. Amelyek egyáltalán nem fantasztikusak, vagyis nagyon valószínű, hogy nyomtatásban az életben soha senki nem adná ki őket, ha egyszerűen leírnám úgy, ahogyan megtörténtek. De akkor jönnek a sci-fi eszközei! Akkor aztán jönnek a csodálatos lehetőségek, a nagy utazások, és jövőbeli emberekké válnak ezek a mostani emberek – ez a „másik út”. De mind a kettő – abban az értelemben, amiért talán a sci-fi klubok működnek, amiért a sci-fi folyóiratok léteznek és megalakultak és nagy példányszámú kiadásban meg is vásárolják őket, igen… Ebben az értelemben mindez egy kicsit: csalás! Úgyhogy ez az én írói üzenetem, és köszönöm a kérdésedet!

Telefonáló:

Én köszönöm a kimerítő választ, és megmondom őszintén, hogy valami hasonló válaszra számítottam így legbelül, és azt hiszem, hogy a magam nevében és a többi olvasó nevében is további sok sikert kívánok! És hát nagyon várjuk, kíváncsian várjuk a többi műveit! Köszönöm szépen.

Kasztovszky Béla:

Én is…

Murányi Mariann:

Köszönjük, hogy minket hallgatsz, szia!

Egy SMS-sel menjünk tovább, jó? És aztán egy online-ra érkezett hozzászólással, de én is kérdezek még, és fogy az időnk, sajnos, de azért hívjanak minket még bátran! Olvasom: „László vagyok, 27 éves – így a hallgató – én is szeretnék gratulálni a témához. Rengeteg sci-fi témájú filmet néztem meg. Picit lusta vagyok olvasni, de mivel apámnak megvan szinte az összes régi kiadású science fiction magazin, igyekszem majd nagypapa-koromig mindet elolvasni”. És sajnos lemaradt az SMS vége, vagy még nem érkezett meg, hogy a filmek közül melyik a legmegfogóbb alkotás számára, de akkor egy picikét a filmekre rátérve: melyikek népszerűbbek? Az irodalmi olvasmányok (illetve a sci-fi olvasmányok), vagy a filmek – mit gondolsz, Attila?

Németh Attila:

Hát… nyilván, amíg az irodalom volt a hangsúlyosabb a társadalomban, addig az volt a népszerűbb, ma ez már inkább egy vizuális kor, amiben élünk. Tehát a mai ember szinte fiatal korától – hogy úgy mondjam – a tévé emlőin nevelkedik, és megszokja, hogy filmet nézni sokkal könnyebb, és kevesebb energia-ráfordítást követel meg, mint egy regényt elolvasni. Úgyhogy a mai időkben – ezt egészen biztosan állíthatom! – a filmek a népszerűbbek, de azért szerencsére van „átjárás”. Tehát amikor a filmek vezetik el az embereket az irodalomhoz. Ez főleg onnan ered, hogy ha mondjuk egy irodalmi film-adaptációt lát az ember, aminek van egy eredetije nyomtatásban, és akkor megtetszik neki a film, és azt mondja, hogy miért ne olvasná el ezt mondjuk regény formájában is? Hátha az valami mást ad, és ez általában így is van. Tehát a regény az egészen mást ad, mint a film, annál a triviális oknál kezdve, hogy egy filmnek korlátozni kell a játékidejét, noha manapság már akár három óráig is eltarthat, de tovább nem. Egy regényben sokkal több történet van, mint amennyi egy filmbe valaha is beleférne. És hát aztán eleve sokkal érzelemgazdagabb tud lenni egy könyv, sokkal gondolatgazdagabb, sokkal több minden rejtőzhet a sorok között, mint a képkockák között.

Murányi Mariann:

És mi a véleményük, véleményetek az online-on érkezett hozzászólásról? Azt írja nekünk Gemini Nick névvel a hallgató, hogy ő az első szám óta olvassa a magazinotokat, és a gond az, hogy a világgal együtt a sci-fi irodalom is nagyot változott. „Én személy szerint – írja – rosszul vagyok az úgynevezett kiberpunktól, ha jól mondom. Lehet, hogy a fiatalokat lehet ezáltal megfogni, de szerintem így soha nem fogják megtudni, mi is a sci-fi igazi lényege.”

Németh Attila:

Hát persze, hogy változik! Az irodalom egésze változik, azóta, hogy azt emberek írják, tehát mindig valamilyen szinten az éppen adott társadalmat tükrözi az összes írás, ami abban megszületik. Én nagyon fontosnak tartom azt a munkámban, mint irodalmi szerkesztő, hogy a mostani Galaktikák se legyenek egysíkúak. Tehát éppúgy megpróbálom bemutatni a legújabb irányzatokat, a legújabb írásokat, mint a harmincas, húszas években készülteket, sőt még régebbiek is szerepeltek már a Galaktikában. Tehát például a legutóbbi számban is voltak régebbi írások, ugyanakkor benne volt például az a novella is, amit az idén jelöltek a Hugo-díjra, ami a legrangosabb science fiction díj világszerte, legalábbis az angol nyelvterületen, de tulajdonképpen világszerte legismertebbnek számít, és elnyerte például a Nebulát is, ami egy másik rangos díj. Tehát… Egyrészt hangsúlyt fektetek arra is, hogy minél frissebb írások, és nagyon fontos írások megjelenjenek, de ugyanakkor legyenek a lapban olyan régiek is, amiket elfelejthettünk, vagy akár „még” nem is ismerhettünk, mert nagyon nagy a lemaradás

Murányi Mariann:

A sci-firől beszélgetünk……………. Igaz lehet-e az, hogy a sci-fi írók nagy része „kettős életet”él? Tehát egy személyben tudós, és író?

Németh Attila:

Hát… nem azt mondom, hogy mindegyiküknél, de… De létezik ez a jelenség, természetesen.

Murányi Mariann:

Valaki elkezd dolgozni valami fél-tudományos kutatáson és akkor mintegy népszerűsítve megírja?

Németh Attila:

Ez valamilyen szinten mindig kísérőjelensége volt a science fiction irodalomnak, tehát – már nevéből adóan is ugye - a tudománynak jelen kell lenni benne, és ennél fogva sokszor adódott az, hogy tudósok úgy döntöttek, hogy próbálják népszerűsíteni a saját tudományágukat az ifjúság körében, vagy akár a saját elméleteiket, amik mondjuk nem találtak azonnali meghallgatásra a tudományos világban, hogy kipróbálják ezeket az elméleteket egy fantasztikus regény keretein belül. Úgyhogy nem ritka az, hogy természet- vagy társadalomtudósok ragadnak tollat – vagy manapság inkább billentyűzetet -, és elkezdenek egy regényt írni. Ugyanakkor az se ritka az írók között, hogy abszolút ilyen „bölcsész-beállítottsággal”, tehát íróként indulnak neki, és megpróbálnak aztán a tudományos részhez hozzá-kutatni, az ötlethez tudományos ismereteket szerezni.

Murányi Mariann:

Ez a Danubius Fórum, Kasztovszky Béla író és Németh Attila irodalmi szerkesztő a vendégeim…………. Nézek az író úrra: ön szerint mi az, amit a sci-fi írók jóval előbb kitalálnak, mint a tudósok, illetve mi valósul meg a fantázia játékaiból? Megvalósul-e egyáltalán valami?

Kasztovszky Béla:

Ez a kérdés részint összecseng az előbbivel, mármint hogy a tudósok kettős életet élnek, tehát vannak köztük írók is. Akik azonban egyáltalán nem biztos, hogy a saját kutatásaikat vetítik ki a „tökéletességbe”! Hát… például utalnék itt egy Nobel-díjas magyar fizikusnak egy novellájára, amelyik egyébként egy világhírű novella. Szilárd Leónak hívták az illető szerzőt, és a történet arról szól, hogy a jövőben, amikor már a Föld lakossága kipusztult, akkor bizonyos idegen lények jönnek ide, felfedezik ezt a bolygót, és egy pályaudvar automata, pénzbedobású vécéjének a titkán töprengenek el. Azért mondom tehát, hogy Szilárd Leó sem a legmodernebb fizikával foglalkozott, amikor novellát írt. Az a véleményem, hogy… hogy minden ember „tudós” is egy kicsit… Hogy hogyan? Hát nem kell feltétlenül Nobel-díjasnak lenni, hanem… Mindannyian jártunk iskolába, és én… Számomra például egyértelmű, hogy összes, hosszadalmas, fárasztó tanulmányaim „legkedvesebb” tantárgya… Na hármat is mondanék… Hát az első a fizika, második talán a filozófia, és a harmadik még mindig a matematika volt. De én a fizikára mindig is „ráolvastam”, vagyis… Szóval, én nem úgy élek „kettős életet”, hogy tudományos vagy műszaki problémákat kell megoldanom, és akkor azt, ha tudom, megoldom a földi lehetőségek szerint, de azt is kitalálom, hogy hogyan lehetne azt „égi lehetőségek” szerint megoldani. Nem. Hanem úgy, hogy elolvastam Einstein tanulmányait, olvastam rengeteg nagy természettudós – ismeretterjesztő „szintű” – könyvét, és ezek beépültek az én gondolkodásomba. A most kiadott regényemben egyértelműen Albert Einstein volt a segítőtársam, hiszen – ha szabad ilyet mondani – akkor itt „befejeződik” Einstein térelméletének világraszóló műve. Amelyik, mint tudott, még ma sem „teljesen” befejezett.

Murányi Mariann:

Egy kérdés SMS-en Kasztovszky úrhoz: „Én Kanadából hallgatom az adást” – írja a hallgató. Nagyon sok sikert kíván önnek, és kérdezné, hogy külföldön is kiadásra kerül-e a könyve?

Kasztovszky Béla:

Jó kérdés, és izgalmas kérdés! Már csak azért is, mert unokám és édesanyja Kanadában élnek pillanatnyilag, és tudnak erről a rádióműsorról, de azt mondták, hogy Kanadában nem fogható a Danubius, úgyhogy… De azért megpróbálok arra gondolni, hogy…

Murányi Mariann:

Abszolút fogható, interneten hallgatnak minket mindenhol.

Kasztovszky Béla:

Akkor pedig… Ők az internethez nagyon értenek, tehát akkor majdnem hogy puszilhatnám is őket most, tehát az unokát és a kislányt, aki az anyukája ennek az unokának, és azt üzenem nekik, hogy ez rajtuk is múlik! Vagy ha egy másik kanadai magyar üzente ezt, akkor neki üzenem, hogy rajtuk is múlik! Próbálják meg… Hát akár az interneten vagy bármin keresztül felkelteni az érdeklődést a saját hazájukban, és akkor oda is el fognak jutni az én műveim. Remélem, ez a regény is.

Murányi Mariann:

És akkor még egy SMS-sel folytatom. Magyarország legnépszerűbb orgonaművészét is köszönthetjük hallgatóink között. Üdvözlöm Varnusz Xavért az éteren keresztül! „A regényeket – írja – nem kell féltenünk, mindig lesz közönsége!”

Köszönöm, hogy velünk tartanak! Galaktikus utazás a mai műsorunk címe, és Kasztovszky Béla író és Németh Attila irodalmi szerkesztő a vendégem itt a stúdióban…………

Nézem a Danubius Online-t, ahová érkeznek sorban a hozzászólások, például Rolly-tól: „Én azt gondolom, hogy igenis irodalom a sci-fi, mivel a sci-fi más néven tudományos-fantasztikus művek és olyan művészeti, irodalmi, film, stb. alkotások, melyek legtöbbször valódi vagy képzeletbeli tudományoknak a társadalomra, vagy egyes egyénekre gyakorolt hatását mutatják be. Ugyanakkor az idegen lényekkel kapcsolatos írások először a tudományos-fantasztikus irodalomban jelentek meg, bár a népek mondavilága tele van nem emberi lényekkel – istenek, félistenek, szörnyek, stb. Az első sci-finek mondható írás Jonathan Swift Gulliver utazásai című műve! – tájékoztat minket Rolly az interneten, köszönjük szépen! Na de akkor… Mennyire divatos manapság az űrben röpködni, és egyáltalán, ha a magyar sci-fi írókat össze tudjuk hasonlítani a külföldiekkel, akkor mi mennyit törődünk az időutazással, vagy esetleg ezekkel a gépekkel, amikkel utazhatunk, vagy más a témánk? Mint esetleg Kasztovszky úrnál, hogy az embereket ábrázolja szívesebben. Mit gondol erről Attila? Tehát hogy nálunk ezek a gépek, technikai vívmányok, vagy egyáltalán képzeletünk szülöttei mennyire jellemzőek a magyar sci-fi írókra, vagy esetleg más…?

Németh Attila:

Nagyon nehéz lenne általánosítani, mert ahány sci-fi író, annyiféleképpen közelíti meg „a témát”. Tehát vannak, akik az embert szeretik a középpontba helyezni, és vannak, akik például inkább a technikát rakják a középpontba, és megpróbálnak utalgatni inkább arra, hogy milyen hatások érik a technikán keresztül az embert. De mindenképpen nyilván az emberre vezethető vissza, mert az ember nélkül nincs irodalom se, tehát muszáj, hogy legyenek szereplői az irodalomnak, muszáj, hogy a szereplőknek érzelmei legyenek, mert különben miért olvasná el az ember? Akkor nem szórakoztatná. Az, hogy tematikájában mi jellemző a magyar sci-fire? Bármi! Tehát ami külföldön is foglalkoztatja a szerzőket, az itthon is foglalkoztatja őket. Ugyanúgy írnak az űrutazásról, az időutazásról, a klónozásról, bármiről, a jövő háborújáról. Tehát ami éppen a szerzőt foglalkoztatja, arról ír. Ami talán a magyar science fiction-re jellemző – vagy inkább valami „hiány”, ami van benne – az az, hogy nem jellemző annyira rá ez az úgynevezett „hard science fiction irányzat”, ami kimondottan a precíz tudományos eredményekre alapozott történeteket jellemzi. Tehát, aminek nagyon időszerű tudományos magja van – általában természettudományos magja. Ez Magyarországon annyira talán nem jellemző, ami talán abból is adódik, hogy kevesebb természettudós ír science fictiont ma Magyarországon, mint mondjuk Angliában vagy Amerikában. De azt hiszem, hogy mostanában ez is változni kezd, és egyre több természettudományos érdeklődésű ember, illetve… Hát valamennyire természettudományos érdeklődésűnek kell lennie annak, aki a science fictionnel elkezd foglalkozni, de jobban előtérbe kerül a természettudományos érdeklődés a magyar science fictionben is.

Murányi Mariann:

Miért olyan gyakori a Mars a science fiction-ben?

Németh Attila:

Közel is van hozzánk természetesen…

Murányi Mariann:

Miért éppen a Mars?!

Németh Attila:

Egy olyan cél, ami tulajdonképpen viszonylag közel van hozzánk és viszonylag elérhető, ugyanakkor viszonylag keveset is tudunk róla. A fantasztikus irodalom mindig megpróbált olyan területeket bejárni, ami az ismert territóriumok határán kívül esik. Az ősidőkben például, amikor elkezdték ezt írni – az „ősidők”, ez nyilván az ilyen 1700-as, 800-as évek, amikor elkezdtek ilyen témájú regényeket, elbeszéléseket írni, - akkor általában eljutottak Afrika szívébe, vagy valami olyan eldugott szigetre, amit senki sem ismer, és ott elveszett civilizációkkal találkoztak, és a legkülönbözőbb technikai és kulturális csodákkal népesítették be ezeket az eldugott helyeket a Földön. Ugye ezután az ember megismerte a Földet kívül-belül alaposan. Így kijjebb szorult az írók fantáziája. És akkor elkezdtek írni a Holdról. Hogy vajon mi lehet a Holdon, milyen lények élhetnek ott? És aztán amikor már a Holdat is elég jól megismertük, mert azért már egészen hétköznapi csillagászati eszközökkel, távcsövekkel elég jól megfigyelhető a Hold ilyen tiszta égboltú napokon, akkor elkezdtek gondolkodni azon, hogy hová mehetünk tovább…? Hát ugye adta magát a Mars, meg a Vénusz, mert hogy az a két szomszédos bolygó, és hát ahogyan az űrkutatás fejlődött, úgy még kijjebb szorultak. Manapság tehát már nem ritka az, hogy intergalaktikus utazásokról írnak, és egészen vad civilizációkkal, egészen olyan lényekről, amik szinte elképzelhetetlenek a mai ésszel, és egyáltalán nem hasonlítanak például emberre.

Murányi Mariann:

Galaktikus utazás a műsorunk címe, még néhány percig ez a Danubius Fórum. A sci-firől beszélgetünk Kasztovszky Béla íróval és Németh Attila irodalmi szerkesztővel………… Egy picikét visszatérve a GRIN című könyvre, ami Kasztovszky Béla regénye, és itt tartom a kezemben… Ugye, a jövő számtalan alternatívák kínál nekünk az élet legapróbb dolgaira is, és ezerféleképpen elképzelhetjük a mindennapjainkat, meg a nagy, sorsfordító eseményeket, és persze vannak „évszázados álmaink”, például az embernek az az évszázados álma, hogy lehetségessé váljon a csillagközi utazás. Lehetségessé válhat ez, mit gondol…?

Kasztovszky Béla:

Meggyőződésem, hogy „lehetséges!” És hogy hogyan valósítjuk meg…? Hát elsősorban azt, hogy milyen technika kell hozzá talán… De ez csak látszólag van így. Ennél talán fontosabb az, hogy milyen ember kell hozzá! Ha csak a mai helyzetből indulunk ki, a mai realitásokból, akkor először is nagyon hosszú ideig élő ember kellene hozzá, de itt most nem egészen erről van szó. Itt most a GRIN-ben nem egészen erről van szó. Ez egy kicsit más történet, aminek ez a csillagutazás természetesen egy levezetése és eredménye – fizikailag és technikailag is -, de megint csak azt mondanám, hogy valami miatt el „kell” jutni valahogyan egy másik csillaghoz. És hát ennek a regénynek tulajdonképpen ez a fő vonala. A főszereplőnek ez az életcélja, és ahhoz… Talán be lehet annyit szúrni ide, hogy a főszereplő egy idegen lény. Nem jellemző rám, hogy idegen lényekről írjak, nem is sokat tudnék mondani életművemből, de ez az idegen lény itt születik, a Földön. És emberek nevelik fel. És a történet arról szól, hogy ebből az idegen lényből mennyire „ember” lesz itt! Hiába más. Hiába lehet az élettartama több száz év, ez nem derül ki, mert kilencven év alatt, amit átível ez a regény, ez alatt a kilencven év alatt még nagyon fiatal marad. És azonkívül egészen más a szervezete, például a víz alatt is él, sőt időnként szükséges is, hogy víz alatt legyen, mert ilyen biológiája van. Aztán egész másképp látja a világot: nem látja a fényt például, sőt nem is bírná elviselni a fényt. Hő-látása van, ezért egy speciális szemüveget hord, tehát tényleg nagyon különös, különleges lény, és a regény végére igazi emberré válik! Vagyis olyan emberi erényeket mutat, amiről példát vehetnek az akkor élő emberek is! – ez körülbelül százötven év múlva játszódik „majd”, és…

Murányi Mariann:

Na, most akkor lelőttük a regény végét! Nem baj?

Kasztovszky Béla:

Nem egészen. Annyi időnk úgy sincs, hogy az egészet elmondjuk… Én legszívesebben most felütném, és elkezdeném olvasni a tisztelt hallgatóknak, mert ez bizonyára nagyon nagy élmény lenne nekik is, nekem is, de ennyi idő meg pláne nincsen… A regény vége és eleje nagyon keményen összefüggenek! És a keletkezésének eleje és vége is – itt hadd szúrjam be! – az a bizonyos „forgatókönyv” (mert én akkor éppen videóstúdió vezető voltam a cégemnél), tehát a filmes nagy író írjon filmforgatókönyvet! Annak a forgatókönyvnek az volt a címe, hogy Találtkapitány napszemüvege. És ezt még az áldott emlékű Kuczka Péternek adtam oda – aki azt mondta, hogy ő nem foglalkozik filmekkel, de… „Béla, ez nem rossz ötlet. Hát dolgozzál te még ezen!” Na most: dolgoztam rajta… Később aztán a forgatókönyv szűk lett, és novellává változott. Találtkapitány országa lett a címe, és itt megállok egy pillanatra… Hogy Találtkapitány „országa” – az a Földet jelenti! Az idegen lény egész életében egy célt követ, mégpedig azt, hogy elmehessen arra a bolygóra, ahonnan a szülei származtak, de itt a Földön űrhajótörést szenvedtek, és meg is haltak. Ezért kellett őt itt embereknek felnevelni. És ez a lény kilencven évvel később el is jut a saját, úgynevezett „szülőbolygójára”, ahonnan származik. És amikor ott van, akkor választja a Földet saját országául, és „hazatér”.

Murányi Mariann:

Na én nem szeretném annyiban hagyni az idegen lényeket! Annak ellenére, hogy említette, hogy egyébként nem igazán foglalkozik az idegen lényekkel. De ön szerint más bolygókon érdemes értelmes lényeket keresnünk? Vagy… itt vannak közöttünk?!

Kasztovszky Béla:

Itt egy pár perccel ezelőtt ez téma volt, hogy miért szerettek a fantasztikus írók a kezdetektől fogva a Marsról írni, meg a Holdról? Hát ugye Attila megmondta, hogy azért, mert nem ismerték. Szegények… ha tudnák, hogy a Földet is mennyire nem ismerték! De ezzel kapcsolatban ez egy tény, egy törvény, ez működik, hogy… Én körülbelül huszonöt évvel ezelőtt írtam idegen lényről először novellát. Illetve annak természetesen egy földi lénnyel szembeni konfliktusáról, és az egy Vénusz-lakó volt! Mert a Vénuszt nem ismertük, és még ma sem ismerjük. A Mars, meg a Hold, hát azok már ötven évvel ezelőtt is nagyon ismert planéták voltak, vagy akár száz évvel ezelőtt is, a Vénuszt – mivel olyan légköre van – távcsövekkel nem lehet megfigyelni. Tehát én már akkor, fiatal koromban is Vénusz-lakókról írtam, de…! A Marsot meg a Holdat „használom”! Nagyon is gyakran, a GRIN című regényben is rengeteg eseménynek a terepe és színhelye, mint teljesen „földi”… - Hát nem azt mondanám, hogy „birtok”… Hanem hát a mi Naprendszerünknek, az általunk lakott és használt naprendszernek ismert részei.

Murányi Mariann:

És akkor még egy kérdést, mert közeledünk nagyon a műsor vége felé. Hogyha már itt vannak közöttünk, mert ugye az ön könyvében is szerepel, mi a céljuk?

Kasztovszky Béla:

Egy kis félreértés…

Murányi Mariann:

Ellenségek?

Kasztovszky Béla:

Nem. A fülszövegben sajnos van egy kis félreértés, attól tartok, hogy egy kis figyelmetlenség… Vagy a figyelem felkeltésének jól bevált eszköze ez, mert bizony nagyon sokakat érdekel, és a tudomásom szerint… Hát aki az interneten jár, az tudja, hogy manapság is vannak nagyon komoly, „forgó” elméletek arról, hogy az idegenek itt vannak, ezt és ezt csinálják, uralják a Földet és hüllő formájúak, és a többi, és a többi… De most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy „ennek” a műnek nem témája ez! Ennek a műnek az a témája, hogy egy újszülöttet szegény földi halászemberek a pártfogásukba fogadnak, aki azután a Föld bolygó leghíresebb és legjobb űrhajósává válik! És tudóssá is! Hozzásegíti a földi tudományt ahhoz, hogy megvalósuljon annak a bizonyos einsteini térelméletnek az a bizonyos, nagyon sok idézőjelbe tett „befejezése”, a gravitációs interferencia. Hát lám csak, én is használok tudományos eszközöket, technikát, és űrhajókat is, mert szükség van rá! Mert az én konfliktusomat csak űrhajókkal lehet megoldani, hogy az a bizonyos kisfiú, aki itt született idegen lényként – és erről természetesen tudomást szerzett – az miután eléri célját, és nagyon nagyszerű lényeket, társakat talál ott azon a bolygón, mégis ide jön vissza, mert földi lénynek érzi magát… Én ezt akartam bemutatni! Azt, hogy egy idegen – valóban idegen, tehát nem a gondolkodásában, nem a… mondjuk abban a „hadseregben”, amelyikhez tartozik, szó sincs erről, én „ilyen” idegenekről nem akarok írni. Olvastam egy olyan novellát… ha valaki még emlékszik, vagy antikváriumban megtalálja, az én első novelláskötetemnek az volt a címe, hogy Kétszemélyes világ, huszonöt évvel ezelőtt jelent meg, és az egy „ikerkönyv” volt…

Murányi Mariann:

Csak el ne mesélje, kérem szépen, mert nem lesz rá idő!

Kasztovszky Béla:

Akkor most nagyon gyorsan befejezem! Abban a kötetben az én írótársamnak volt egy olyan novellája, hogy a Földnek az a legfontosabb célja, hogy az olyan bolygókat, olyan csillagrendszereket, ahol valaha élet lehetséges, sterilizálja!! Köszönöm, ezt akartam mondani.

Murányi Mariann:

Nagyon szépen köszönöm. Elfogyott a műsoridőnk, de például még egy SMS: Magyarország legnagyobb showmanje is benneteket hallgat. „Csak így tovább! Üdvözlettel: Friderikusz Sándor.”

Köszönjük szépen, hogy velünk tartanak! Aztán kérdések tömkelege… Nem tudom, hogy lehet-e, esetleg lehet-e erre egy szóval válaszolni, tényleg, hogy „Melyik a kedvenc adoptációjuk a tisztelt uraknak?”

Németh Attila:

Hu!...

Murányi Mariann:

Ennyi volt… Nagyon szépen köszönöm.

Németh Attila:

Mire gondolt…?

Murányi Mariann:

Nem tudom, ez egy SMS volt, úgyhogy akkor ezt meghagyjuk a következő alkalomra. Kasztovszky Béla íróval és Németh Attila irodalmi szerkesztővel beszélgettünk ma a sci-firől, amely Attila átvett definíciója szerint „az értelem tündérmeséje”. Köszönöm, hogy eljöttek hozzánk, még egyszer, önöknek pedig, hogy ismét a Danubius Fórumot választották.

.

.

.

2007.07.18.

.

A "magyar Bradbury": Kasztovszky Béla

Magyar Televízió (1. és 2. csatorna) - KULTÚRHÁZ c. műsor.

Műsorvezető: Rózsa Péter, riport: Marics Gábor

.

Műsorvezető:

Marsbéli Krónikák és Fahrenheit 451… - nagyjából ennyi jut eszünkbe (sajnos!) Ray Bradburyről. Esetleg beugrik, hogy itt, az MTV-n volt valami sorozat „Bradbury színháza” címmel, de hát ez elég sovány mérleg, hiszen Ray Bradbury a világ sci-fi irodalmának óriása. Jó estét kívánok!

…………………………………………………………………………………………………

……..Hát, egyébként az „utánpótlásról” ha lehet beszélni, azért elég nehéz dolgunk van. Most idézek valamit… Valakit! – nem valamit… Azt mondja: „Odaát, azon az idegen bolygón általában a férfi választ magának párt.” – Ez egy nemrég megjelent, magyar sci-fi szerző első regényének utolsó mondata, hogy világos legyen… És hogy kit hívnak a hazai tudományos-fantasztikus irodalmárok a „magyar Bradbury”-nek, hát íme, most megtudják…

Narrátor:

„Bradbury egyéni stílusát sokan és sokszor próbálták utánozni, de sikerrel soha” – írta egy amerikai kritikusa a sci-fi klasszikusáról. A magyar Bradbury: Kasztovszky Béla. Legalábbis most megjelent első regényében, a GRIN fülszövegében így méltatják a magyar szakértők.

A Zsoldos Péter-díjas, eredetileg villamosmérnök író minél több Galaktikát olvasott a 70-es években, annál jobban szerette volna megírni saját fantázia-regényét. Protonok és antiprotonok mellett elképzelte az embereket a jövőben…

Kasztovszky Béla:

Bradbury sem azt csinálta, hogy feltalált valamit, és aztán indultak a galaktikus űrflották, lőttek a lézerpisztolyok, a kapitányok vezényeltek és az űrhajósok… stb. Nem ez lett belőle, hanem ezek mind olyan emberek, akik mind… Akik egyéni karakterek!

Narrátor:

A 80-as években elkészült, de még csak most megjelent első regényének (a GRIN-nek) főhőse Borneo kapitány, aki egy UFO-támadás miatt a Földre került. Szeretne visszajutni a szülő-csillagára, de az 11 fényévnyi távolságra van a Földtől. A GRIN egyébként azért volt majdnem 20 évig fiókban, mert nem is regénynek készült – mondja a magyar Bradbury.

Kasztovszky Béla:

Egy filmforgatókönyvet csináltam, ahol egy érdekes ötletet találtam ki. Egy idegen lényről, aki itt a Földön él. Kényszerűségből! Egy űr-hajótörés áldozata, de születésétől kezdve a Földön él. De valóban „idegen” lény, teljesen más szervezete van. Tehát eltérő a biológiai működése, mint a földi embereknek, de… mégis itt kell élnie!

Narrátor:

A főszereplő neve helyett a regény címadója egy rövidítés: „gravitációs interferencia”.

Kasztovszky Béla:

Ebben a történetben bizony még a szellemi GRIN is „feltalálódik”, az is létrejön a Földön, ami azt jelenti, hogy pillanatszerű szellemi kommunikáció telepatikus úton, bármilyen távolságban…

.

.

.

2007.02.10.

Riport a Galaktkáról és a GRIN c. regényről

Németh Attila és Kasztovszky Béla

Hír TV "Különkiadás" c. műsora, riporter: Ókovács Szilveszter

.

Riporter:

Szobor- és plasztika-csodák után egy más típusú csodát közelítsünk meg. A csodálatos világ egyik szelete a fantáziában létezik, és ma már volt szó a csillagászatról, úgyhogy igazán könnyű kötni a következő beszélgetést a műsor eddigi folyamához.

Köszöntöm a stúdióban Kasztovszky Bélát és Németh Attilát! – merthogy előkészületben van Kasztovszky úr új könyve, amely úgy tudjuk, hogy a GRIN címet viseli, és a tudományos-fantasztikus irodalom egy új kötettel gazdagodik majd, ha megjelenik. De miért jelenik meg ilyen lassan ez a kötet?

Kasztovszky Béla:

Ezt remélem, nem tőlem kérdezi, hiszen aki itt ül mellettem, a kiadót képviseli.

Riporter:

Állítólag ön állandóan belejavít, úgyhogy nyilván ez is hátráltatja. Tehát a kiadó nem tudja most, hogy melyik szöveget… az A, B vagy C verziót adja-e ki?

Kasztovszky:

Amíg papíron nincs, addig… Addig az én műveimnek egyetlen olvasója van. Aztán, ha majd megjelenik, akkor talán több is lesz.

Riporter:

De most már kimunkálta a végső változatot?

Kasztovszky:

Hogyne, természetesen, immár hónapok óta leadtam.

Riporter:

És a kiadó miért késlekedik akkor? Egyáltalán, késlekedik-e?

Németh Attila:

Igazából mindenhol van egy kiadói terv, amelybe a könyveket be kell illeszteni. És mi hónapokkal ezelőtt meghoztuk ezt a döntést, hogy az ünnepi könyvhétre, ami ugye május vége, június eleje lesz, hogy akkor jelenik meg ez a könyv. Tehát addig még dolgozunk rajta. Addig folyik a szerkesztés, aztán majd a tördelés is, és így tovább.

Nem ez az első regény, amivel Kasztovszky úr jelentkezik, de azért mégis… Az életmű nagy részét rövidebb írások teszik ki. Most úgy tűnik, hogy rááll erre a „regényes” sínre?

Kasztovszky:

Hát azért ez nem ennyire egyszerű… Én úgy tekintem, hogy ez az első regényem. Hosszabb novelláim jelentek már meg, amit kisregénynek is neveztek, de én inkább úgy mondanám, hogy „ez” az én regényem! „Az” én regényem. Tehát eddig nem írtam regényeket, és nem tudom, hogy fogok-e majd… Én valóban novellákat írtam – az utóbbi harminc évben.

Riporter:

Akkor csak mások tettek ilyen címkét rá – 2004-ben például. Miről szól ez a könyv? Amit az író elárul ebből, azt hiszem, annyit el is szabad mondani.

Kasztovszky:

Egy nagyon nagy ívű történetről van itt szó, amiben sok olyan részlete van a könyv érdekességének, a történet menetének, szereplőinek… És van néhány olyan téma is, amire lehet azt mondani, hogy „jellegzetes”. Mindjárt maga a cím. A regény címe egy igazi technikai… Nem is csodát, hanem egy „végső megoldást” takar. Azt jelenti, hogy az emberiség el fogja érni a háromdimenziós utazást. Tehát az idő nem paraméter, az utazó a térben helyezi át magát. Ez a gravitációs interferencia nevű, igazán komoly tudományos…

Riporter:

Ez a GRIN!

Kasztovszky:

Az a GRIN. Ezt fejezi ki, igen.

Riporter:

Kasztovszky Bélát a rajongói nem találmány-, nem technika-központú íróként ismerik. A műfaj születésénél azonban – ha mondjuk csak Jules Verne nevét említjük – azért még úgy gondolom, leginkább a vágyott technikai újítások voltak előtérben. Azt már nem tudom, hogy a mi mai világunk ezeket mind beteljesítette-e, de az én – mintegy külső – nézőpontom mintha azt mutatná, hogy talán nem ezek a legfényesebb napjai a tudományos-fantasztikus irodalomnak. Nem tudom, igazam van-e?

Németh:

Hát, hogy visszakanyarodjak a hosszú kérdés elejére… Valóban, a science-fiction irodalom története folyamán áthelyeződtek ezek a hangsúlyok. Amikor kezdődött, ennek a tematikának a megjelenését az ipari forradalom váltotta ki. Ebből következően igen fontos volt benne a technika, a tudomány szerepe, aminek némileg alá is rendelték a szereplőket és az ő lelkivilágukat, vagy akár a filozófiát is. Na most… Ahogy haladt előre a történelem, egyre inkább rohamléptekkel fejlődött a technika, és a szerzők is egyre nehezebben tudták a lépést tartani vele, meg igazából a technika „romantikája” is egy kicsit alábbhagyott, mert rájöttek, hogy a technika haladásának nem csak pozitívumai vannak, hanem árnyoldalai is. És így áthelyeződtek a hangsúlyok arra, hogy: rendben van, ez lesz a jövő technikája, de hogyan fog hatni az emberekre? Akár az egyénekre, vagy leginkább, a társadalomra. És a science fiction-nek egyre inkább ez lett a központi kérdése. Talán ez a fajta gondolkodásmód, illetve az ilyen hozzáállás – hogy a tudomány elvesztette a romantikáját – járulhatott hozzá, hogy az a bizonyos első aranykor végül is véget ért. De ez nem jelenti azt, hogy a science fiction eltűnt volna.

Viszont lehet, hogy a hangsúlyok valóban átváltoztak. Szokták önt Ray Bradbury-hez is hasonlítani, és egyáltalán, ahhoz a fajta írói stílushoz, amelyik valóban az emberi kapcsolatokat helyezi előtérbe. Csak a jövőben, vagy egy - akár utopisztikus, érdekes technikai eszközökkel megáldott-megvert – világban. Ezt a „stigmát” – mármint a Bradbury-félét – elvállalja?

Kasztovszky:

Nagyon büszkén vállalom! – habár ezt így még nem hallottam. De amikor valahol valaki jellemezni akar… Vannak ilyen kis előszavak, utószavak… szóval ezt valóban észrevették, felfigyeltek rá az emberek, hogy… igazából én egy kicsit „csalok”. Nem az űrhajó a lényeg, hanem azok az emberek, akik benne ülnek, nem az idegen csillag, bolygó a lényeg, hanem azok az emberek, akik odalátogatnak, egy „más” világot felfedeznek, azzal megbirkóznak…

Riporter:

Akkor ez nem is fontos? A kulissza, ami mögötte van?

Kasztovszky:

Sőt! Olyannyira nem, hogy nagyon sok, vagyis jó pár történetem - mégpedig a „legkedvesebb” történeteim - valóságos, létező emberi problémákkal, vagy éppenséggel megtörtént eseményekkel foglalkoznak, de… ott van a másik „stigma” is, a science fiction műfajhoz való tartozásom. Ebből a dobozból én nem akarok kimászni, de igazából nem is akarom azt magamra jelmezként felölteni, hanem a kettőt együtt egy nagyon szép lehetőségnek, nagyon is nagy írói szabadságnak tartom. Az író – az írjon! Írjon az emberekről, írjon az embereknek. A tudományos-fantasztikus író pedig adjon az embereknek valami… gondolkodnivalót! Meglepetéseket, váratlan helyzeteket, és mindig – ismétlem! – mindig azokról az emberekről, akik akár ők maguk is lehetnének…

Riporter:

Hadd ragaszkodjam a kérdésemhez: a Galaktika szerkesztője számára mennyire fontos ez a tudományos-fantasztikus kulissza? Vagy inkább ön is az emberi kapcsolatokat, és az igazi írói vénát keresi az írásokban?

Németh:

Soha nem voltam különösebben híve annak, hogy a tudományos-fantasztikus irodalmat így elkülönítsük a szépirodalom többi ágától. Egész egyszerűen: ez egy eszköztár, amit egy író vagy használ, vagy nem – a mondanivaló a lényeg! Mindig is. Mármost a science fictiont nem lehet úgy behatárolni, hogy ez az az irodalom, ami a jövőben játszódik! Éppúgy játszódhat a jelenben, játszódhat akár a múltban is. Bizonyos eszközök nyilván kellenek ahhoz, hogy fölismerhető legyen, hogy ez science fiction, de szerintem a kulisszák másodlagosak. Tehát a legfontosabb az, hogy a történet mondjon „valamit” az olvasóknak. Szóljon valamiről, és az érdekelje őket.

Riporter:

Egy utolsó kérdés: Én magam leragadtam a Felvonó-nál, Serfőző elvtársnál, ugye, az is egy érdekes történet volt, hiszen… na! Vagy a Diplomatá-nál, vagy a Solaris-nál, vagy a Marsbéli krónikák-nál… mennyire jellemző az én „lemaradottságom”? Tehát ma is trendi ez a fajta irodalom, és a Galaktika, amelyik egy kicsit azért eltörött a pályájában, és mondhatnám, hogy űrt hagyott maga után, aztán újra elindult, és most nagyon népszerű, és… Van egy nagy olvasótábora ennek az irodalomnak, vagy most egy kicsit a pangás érzékelhető?

Németh:

Ha a mai környezetébe helyezve nézzük, akkor azt mondanám, hogy nagyon is népszerű. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ez „az” a népszerűség, ami a 70-es évek elején volt, amikor először megjelent. Hát, ha belelapozunk egy régi Galaktikába, az ember elszédül attól a példányszámtól, ami oda bele volt nyomva, hogy: megjelent 90.000 példányban például. Hát, ez manapság elérhetetlen. De az, hogy ma is meg tudunk jelenni több mint 20.000 példányban…

Riporter:

Az nem rossz!

Németh:

…és abból jócskán tízezer fölött elfogy, hát ez ma, a mai viszonyok között egy „népszerűség”.

Riporter:

És az író is így érzi?

Kasztovszky:

Igen. Nekem jelentek meg a régi Galaktika korában is műveim – nem túl sok, sőt inkább nagyon kevés, de „ez” a novelláskötet, az első (felmutatja a Kétszemélyes világ c. könyvét), ez 1982-ben jelent meg, és 56.000 volt a példányszáma, ami azért volt „kevés”, mert nem tudott minden barátom hozzájutni. Tudniillik olyan hihetetlen gyorsasággal elfogyott az ötvenhatezer. Most, a GRIN-nel, ha szerencsénk van, akkor akár mind a háromezer elfogyhat belőle.

Riporter:

Na jó, hát nagyon leredukálódtak már ezek a példányszámok… Ma már, nem is tudom, néhány száz CD után már aranylemez jár, és…

Kasztovszky:

Egyébként… Most én kérek bocsánatot, hogy közbevágok! Ön nem „elmaradt” azzal, amit az imént felsorolt, tehát például a Felvonó-val kezdve, hanem… Szinte hihetetlen, hogy mennyire „előre tart”! Hiszen ez a novella „papíron” még nem jelent meg! Az interneten kint volt egy darabig, mintegy hat évvel ezelőtt, amikor a Puskás Hírmondó nevű távközlési (MATÁV) szakmai fórumnak volt egy science fiction irodalmi melléklete. Ott jelent meg a Felvonó és több más novella, amelyek – ez talán nem is meglepő! – most Attilánál, a Galaktika szerkesztőségénél ott vannak. Természetesen egy már leadott, és remélhetőleg idővel meg is jelenő, második novelláskötet egyik novellájaként. És végül: Ezek az ilyen típusú novellák akár trendik manapság, akár sem – tőlem ezután is erre lehet számítani!

Riporter:

Köszönöm szépen a beszélgetést, és hát akkor… Várjuk a kötetet, a GRIN nevűt, Kasztovszky Béla új könyvét!

.

.

2007.01.17.

Riport a HírTV csatornán Kasztovszky Béla előkészületben lévő GRIN című regényéről

Riporter: Kurucz Éva

"Közöttünk vannak!" - Kasztovszky Béla, akit a magyar sci-fi élő legendájaként emlegetnek, hamarosan újabb írással jelentkezik. Most megjelenő regénye kapcsán betekintést kaphatnak az érdeklődők abba a lehetőségbe, amely szerint az idegeneket nem is távoli csillagrendszerekben kell keresnünk, mert már itt vannak közöttünk! Stúdiónk vendége tehát Kasztovszky Béla, jó reggelt kívánok!

Kasztovszky Béla

Jó reggelt kívánok.

Nyilván a sci-fi műveket szerető olvasók nagyon-nagyon jól ismerik. De hogy jött az életébe ez a téma, ez a témavilág?

Olvasóként, természetesen. Mint minden középiskolás, én is szerettem a szép szót, a szerelmes verseket… nem folytatom. Tehát nyilván bizonyos írás-hajlam már fiatal koromban volt bennem, de igazság szerint a publikációra való lehetőség úgy nyílt meg előttem, hogy nagyon lelkesen, szenvedélyesen olvastam science fiction műveket. Az adott kor legnagyobb orosz, lengyel, angol és amerikai szerzőit. Most nem sorolom fel a neveiket. Ezek a szerzők, ezek a történetek megihlettek, és - elég paradox módon - írásra késztettek. "Jobb" történetek írására! Amikor már nagyon nagy varázsa volt számomra ezeknek a különös gondolatoknak, ezeknek a különös helyzeteknek és történeteknek– ami igazából nagyon komoly szépirodalomnak tekinthető (egy bizonyos szinten)! - magam is írni kezdtem. Mindig is hajlamom volt hozzá... Versek, levelek, napló, stb. De ez a sci-fi... ellenállhatatlan volt számomra! Igen, ez irodalom, szépirodalom, valóban. De azért mégis... Valami „más” is van benne! Ami megkülönbözteti az úgynevezett "magas irodalom"-tól. Aamitől sci-fi lett a sci-fi.

És mi az a más, ami megkülönbözteti?

Az a bizonyos "más", az… Hát én leginkább talán „szabadság”-nak mondanám. Szabadságnak, igen. Aki ugyanis ír, az hatalmas felelősséget vállal. Kötelezettségei vannak, hiszen a nyilvánosságra lép. Nem öncélúan, nem önmaga kedvtelésére teszi ezt. Hanem az emberekről, az embereknek kell valamit mondania! És ezt teszik az írók, amióta a szépirodalom létezik. A science fictionben azonban van valami… plusz! Nem csökkent, hanem megnövelt lehetőség! Hát... természetesen nem a lézerpisztolyokra, a galaktikus űrflották csatáira, meg mindenféle kedves, vagy inkább ellenséges szörnyekre gondolok itt. Hanem arra, hogy az ember… Nos. Az irodalom iszonyatosan sok mindent el tud mondani az embernek, az emberről. Szépet is, csúnyát is, rosszat és jót is, bűnt is és erényeket, hőstetteket is. És így magát az embert mélyen, részletesen ki tudja bontani az olvasó számára – de mindig abban a körben, abban a világban, amelyben él, amelyben mindannyian élünk. Ami többletet hozzátesz a tudományos-fantasztikus… már maga a „fantasztikus” irodalom is… Hát, gondoljunk csak Franz Kafkára! Aki egyszerűen létrehozott egy csodálatos világot, egy szokatlan, abszurd világot, és "azt" nézte meg, azt mutatta meg, hogy egy közönséges földi ember hogyan viselkedik egészen más körülmények között?!

De egyébként… Bocsánat, hogy félbeszakítom, ez az ön írásaiban is dominál? Valahol olvastam, hogy az elbeszéléseiben a technikai csodáknál sokkal inkább fontosabbnak érzi azt, hogy ezzel, vagy a velük szembesülő embereknek a lelkivilágát, a pszichikumát mutassa be. Azt ábrázolja.

Pontosan! Ezt nemcsak a jellemzéseimben hallom rendszeresen, hanem nagyon tudatosan és nagyon nagy élvezettel alkalmazom is. Tehát: az én fantasztikus novelláim néha egy kicsit „csalások” is! Olyan értelemben, hogy valamilyen tanulságos, izgalmas, érdekes történetet – akár szerelmet, akár családot is! - valamilyen nagyon szép emberi történetet be akarok mutatni, és úgy mutatom be, hogy körberakom egy „másik világgal”. Egy másik környezettel, egy jellegzetes, egy szokatlan helyzettel, és akkor mutatom meg, vagy próbálom megmutatni, hogy egy ilyen rendkívüli helyzetben hogyan viselkednek az emberek. Tehát mindig visszatérek az emberhez. A dolog lényege – és szépsége – éppen ebben áll. Tehát én nem… Még egyszer mondom, hogy nem a technikai csodák a fontosak a sci-fi-ben! Az is kell, persze! Technikai csodákat is ki lehet találni, és éppen ott válik „tudományossá” a fantasztikus irodalom! Mert ezeket a csodákat mi meg is magyarázzuk! Logikusan hihetővé tesszük.

Ebben a most megjelenő regényében… Ugye eddig elbeszéléseket írt, most jelentkezik először regénnyel… Ez a regény milyen lesz? Követi ezt a gondolatmenetet, ezt az érzésvilágot, ezt a hitvallást? Vagy esetleg más?

Feltétlenül követi! Nem az „idegenek” szó a lényeg, hanem ebben a mai, "itteni" világban… Az Alexandra Könyvesház Irodalmi Kávéházban lesz ma este egy hosszadalmasabb beszélgetés is Németh Attilával, a GALAKTIKA irodalmi szerkesztőjével, és ő az elmúlt hónapokban… Sőt, ön is utalt arra, hogy az „idegenek közöttünk vannak”! – ez a műsoruk mottója, de… nem ez a lényeg! Tehát: valóban szerepel egy „idegen” is az én regényemben… Kétségkívül ő a főszereplő. Tulajdonképpen az egész ötletnek, a kiindulásnak az ő személye, az ő küzdelme volt az alapja. Ez egy idegen ugyan, aki azonban a Földön nevelkedett fel! Ráadásul olyan körülmények között, ami… neki is nagyon szokatlan volt! Ez az idegen lény biológiailag is "eltér" az itt élő emberektől. Nem a külső megjelenése, hanem szervezetének működése, alapvető, született igényei miatt, és… Neki már itt a Földön kell boldogulnia! Na jó, hát természetesen azzal a céllal, hogy ha itt nagyon eredményes, nagyon sikeres „ember” lesz, akkor lehetősége nyílhat… Tudniillik egy kozmikus hajótörés áldozata, és hát egy… Egy újszülött gyermekről van szó! Akinek meghaltak a szülei abban a hajótörésben. Tehát ez az újszülött gyermek a földi emberek között, földi körülmények között egész életében arra törekszik, hogy visszajuthasson a csillagokba. Ezzel egyidejűleg óriási segítséget nyújt a földi technika fejlődéséhez! Egy olyan csodálatos közlekedési lehetőséget hoz létre – az ő sugalmazására és segítségével - az itt élő EMBERISÉG, ahol szintén rengeteg csodálatos ember van. És én… megirigyelve ezt a különleges képességű, „eltérő” idegent, körberaktam őt igazán csodálatos emberekkel is! Akik azután ezt mind meg is valósítják.

Egyébként ön ezt hogy tapasztalja? Van egyfajta törzsközönsége a sci-fi írásoknak, vagy például fontos az, hogy például nyitottak legyünk az ilyen típusú kérdésekre? Másképp olvas az egy ilyen típusú írást, aki mondjuk nyitott ezekre a kérdésekre, tehát az, hogy higgyünk ezekben a dolgokban? Például ezt a regényt ön kiknek ajánlja?

Minden embernek ajánlom. De a kérdése először arról szólt, hogy van-e egy „törzsközönség”? Van, igen, vannak ilyen klubrendezvények, vannak sci-fi mozgalmak… Sajnos, a science fiction magazinok – jelenleg! – meglehetősen kis példányszámban kelnek el, tehát nyilvánvaló, hogy nem túl sokan olvassák. Természetesen ez az olvasó-réteg is teljesen differenciált, egyetemi professzoroktól a kétkezi munkásokig nagyon sokféle foglalkozású ember olvassa őket, de… Azt hiszem, hogy mind olyanok, amilyen én is voltam, hogy … „megragadott” valami. Megragadott valami, és attól kezdve mindig kerestem „valamit”. Valami olyat, ami az én életemben (a mi mai életünkben) nem tapasztalható, és nem érhető el.

És ha már a „keresést” említette... Nyilván ismert, elismert sci-fi íróként tartják számon önt, ahogy említettem is az elején… Mi az ön hitvallása, mi az, amit közvetíteni szeretne, vagy művészileg átadni…?

Azt, hogy az ember nagyon értékes lény. Nagyon tartalmas, nagyon nagyra hivatott lény, és többet fog elérni, mint amit – gyarlósága miatt – eddig elért (Vagyis NEM ért el.) Tehát én azt hiszem, és vallom, hogy az ember és az ő társadalma – léte és művei – nagyon sokat fognak még fejlődni! Nem állunk még valahol a fejlődésünk vége felé, ahol Isten által és Isten képmására és hasonlatosságára teremtett csodalényként, a világ középpontjaként már-már isteni tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezünk. De erre "alkalmas" az emberiség!!! Ez az alapja az én írói hitvallásomnak. A „módszere” pedig az, hogy bemutatni az embereket! Megmutatni, hogy többre képesek, mint amit az emberiség ma produkál, vagy az elmúlt és a jelenlegi időkben…

És ennek az egyik nagyon jó eszköze ez a most megjelenő regény – mikor kapható tehát a boltokban?

Nos, ezt én nem tudom pontosan, de a legfrissebb hírek szerint – a Galaktika honlapján épp a napokban olvastam, hogy júniusra tervezik a kiadását. Azt hiszem az Ünnepi Könyvhétre, júniusra tervezik.

Köszönjük szépen, hogy a vendégünk volt!

Én pedig köszönömm a szót.

.....................................................................

.

.

.

Kasztovszky Béla portré 2006.

www.sfportal.hu, 2006. április

SF MŰHELY 1., 2006. augusztus

Szabó Sándor interjúja Kasztovszky Bélával

1. rész: "A nagy túlélő"

2. rész: Egy kívülálló a "mozgalomban"

„A NAGY TÚLÉLŐ” – KASZTOVSZKY BÉLA PORTRÉ (1. RÉSZ)

Lap 1/3

Az 1942-ben született Kasztovszky Béla a klasszikus hagyományokat átörökítő magyar sci-fi novellisták egyik legismertebb alakja. Villamosmérnökként végzett, a 70-es években az Írószövetség SF-Stúdiójának tagja lett. Novelláskötete a Kétszemélyes világ. A szerzővel Szabó Sándor készített interjút az SFportal részére.

Szabó Sándor:

Kasztovszky Béla, aki a hazai SF nagy túlélője…

Kasztovszky Béla:

Először is, essünk túl ezen a „nagy túlélő” rangon. „Rang”-nak nevezem, mert benne van a „nagy” jelző is. Szóval essünk túl rajta, és aztán gyorsan felejtsük el!

Felejtsük el?

Felejtsük el, hiszen nem jogos, nem hiteles – szerintem. Legalábbis nem úgy, ahogyan az ilyesmit értelmezni szokták. (Néha úgy is mondják: „visszatérő”). Egészen másról van szó, megpróbálom megmagyarázni... Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője találta ki ezt a megtisztelő címet számomra, és egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ő. Hiszen „feltámadásom” közvetlen és cselekvő tanúja, részese volt! Sárdi Margit, a neves SF-irodalomtörténész javaslatára Attila kért fel, hogy küldjek valamit egy antológiához, amely a „magyar SF tükre” alcímet viselte. Ez 1999-ben történt. Meg is jelentem az Idő hídján-ban, 2000-ben. Eszméletlenül boldog voltam. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy ezután – a 21. századdal együtt – valami (számomra) csodálatos „diadalmenet” következik…

Hogy érted ezt a „diadalmenetet”?

Ha a Puskás Hírmondót (MATÁV, Internet), az ott 2000-2001-ben közreadott tíz-tizenöt novellámat nem is számítom ide (ezek már rég nincsenek kint a Neten), újra-felfedeztetésem megtörtént. Egy bánatos levelem nyomán Sárdi tanárnő ajánlotta nekem a Galaktika-pótló ÁTJÁRÓ-t is, azután pedig már magamtól is megtaláltam az új Galaktikát. Mindezt (MÖBIUS, ÁTJÁRÓ, GALAKTIKA) Attila „hatáskörében”, támogatásával, szerkesztésével, stb., aki természetesen az SF irodalomtörténetből azt is tudja (noha akkoriban sci-fit még nem igen olvashatott), hogy én benne voltam a Galaktika 27-esben, és 5 évvel később, 82-ben – egy egész kötetnyi novellával - a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban (Kétszemélyes világ). Aztán 18 évig szinte semmi!

Mit jelent az, hogy „szinte”?

1997-ben megjelent ugyan egy nem kis terjedelmű novellám egy nemzetközi antológiában (A találkozás, IPM könyvek, Pharma Press Kiadó), de erről engem a szerkesztő és a kiadó „elfelejtett” értesíteni. Öt évvel később szereztem róla tudomást az interneten csámborogva, meg is haragudtam nagyon! (Már csak azért is, mert ma már képtelenség megszerezni azt a könyvet.)

De hát akkor már javában folyt a túlélő program…

Mármint az Olvasó szempontjából. Ez az egyetlen hiteles nézete a nagy visszatérésnek. Én magam nem így néztem erre. Mindig is írtam valamit. A „kiadás” oldalról sem igaz. Hiszen mindig volt „valakinél” kiadatlan novellám. Nem is egy. Viszont a „bevétel” oldalon tényleg egy kerek nulla állt, majdnem húsz évig. Ennek is megvan a – sokak számára valószínűleg teljesen hihetetlen – magyarázata. Én ugyanis lényegében egész életemben „magamnak írtam”. Jó hülyén hangzik, igaz…? Soha nem kilincseltem kiadóknál, szerkesztőségeknél. Tényleg! Írásaimat kizárólag bizonyos személyeknek küldtem el, postán.

Kik voltak ezek a bizonyos személyek?

Kuczka Péter, Trethon Judit, Sárdi Margit, Németh Attila, Hargitai Henrik, Michaleczky Péter. Kész. Ennyi. Szinte gyermekkorom óta úgy képzeltem (álmodoztam, reménykedtem), hogy ezek a neves SF irodalmárok úgyis felismerik majd nem hétköznapi írói méreteimet, és akkor már jöhet a világhír…! Közben teltek-múltak az évtizedek, nekem pedig mindig volt olvasnivalóm. Újra meg újra megkönnyeztem, emellett persze minden esetben többé-kevésbé át is írtam a történeteimet - és vártam a startpisztoly dörrenését. Én lényegében egy lépéssel többet sem tettem ennél soha. Mint az a borosgazda, aki évtizedekig érleli (és iszogatja) kedvenc nedűjét. A startpisztoly eddig kétszer dörrent: Kuczka és Sárdi kezében. Kábé huszonöt évenként. Hát tehetek én erről…?

Hát, egyedi marketingstratégia…

Na, még valamit talán… Több évtizede már, hogy hallottam (olvastam) egy nagyon fontos gondolatot. Már nem emlékszem, kitől – talán James D. Watson, a DNS kettős spirál felfedezője, vagy Szentgyörgyi Albert, vagy valaki más ebből a „nagyságrend”-ből… Valahogy úgy hangzott: „Az ember körülbelül harminc éves koráig képes a szellemi alkotásra.” Új gondolatokra, ötletekre, felfedezésekre. Azután tanul, épül, képességei elmélyülnek. A tudós (vagy művész) élete végéig „abból él”, és ha jól csinálja, jól megél, amit fiatalkorában az agya létrehozott.

Abból él, esetleg túlél…

Nos, ez sem „túlélést” jelent, hanem inkább a „megélésre” ad lehetőséget, bíztatást, reményt. Igazán „új” novellát például mindössze kettőt írtam ebben az évezredben (Szerencsejáték, és Álomutazás – elérhető áron.) De harmincas éveimből nem csak a megírt, vagy „elkezdett” novelláim, hanem rengeteg feljegyzett ötlet, vázlat, akár készre munkált epizód, dialógus is a rendelkezésemre áll. Nem élek addig, amíg ez mind megvalósulhat. De a túlélés tényleg nem rajtam múlik.

Aktivizálhatják magukat a szerkesztők, kiadók is…

Lap 2/3

Elcsépelt kérdés, de nem tudom, hogy lehet eredetibb módon feltenni: hogyan, miért kezdtél el írni?

Először 1955-ben, hetedikes koromban ötlött fel bennem, hogy „írnom kell”. Amikor hazamentem Gödöllőre a csillebérci Úttörőtáborból. Jó volt ott… Jó kaják, érdekes programok, új barátok. „Élmény” volt! Akkor ötlött fel bennem, hogy ezt nem szabad elfelejteni. Le kell írni. (Ma is megvan valahol fél tonnányi papírjaim között.) És később is, sokáig, kizárólag a saját élményeimet írtam le különböző – többnyire gondosan eldugdosott – füzetekbe. De erre a „később”-re még visszatérek.

Ilyen fiatalon az elsődleges közönség, gondolom, a család, a barátok lehettek.

Előbb azt szeretném – mintegy háttérként – felrajzolni, hogy milyen volt is akkoriban a mi családunk élete. Hát, mondjuk visszafogottan úgy: kissé szegényes. Nem eredendően. Csak „abban” az időben. Egy igazi, menthetetlenül értelmiségi család - Rákosi alatt… A „péceli nagypapa”, dr. Kasztovszky Dezső néhány évvel korábban, a negyvenes években községi főjegyző volt. (Másik nagyapámat, dr. Pécsy Béla gimnáziumi tanárt az első világháborúban, néhány hónappal édesanyám születése előtt veszítette el a család.) Mindkét nagymamám tanárnő volt, továbbá édesanyám is. 1942 februárjában például Telekpusztán, egy tanyasi iskolában, amelynek épületében hozott engem a világra.

Egy tanyasi iskolában születtél?

Édesanyám a méteres hó miatt haza sem tudott menni, apám ökrös szekérrel vitte az iskolába a helyi bábaasszonyt. Apám, dr. Kasztovszky Béla egyébként akkortájt – mint diplomás jogász – jegyzőgyakornok volt egy alföldi községben. Pár évvel később – a Don-kanyar helyett – halálra körözött katonaszökevény. Na, akkor most már talán nem kell megmagyarázni, hogy milyen „sikeres” család voltunk mi az ötvenes években… Sehol egyetlen munkás a családban – a 17. századig visszamenőleg. Apám – az „akkor is” sikeres barátainak köszönhetően – kapott egy gondnoki állást a Villányi úti, majd a gödöllői Agráregyetemen. Anyuka sokáig „háztartásbeli” volt, majd – ötvenhat után – pénztáros egy közétkeztetési vállalatnál. Ma már (bizony, elég régóta) mindannyian békében nyugodnak. A bátyám és az én gimnáziumi felvételem pedig szóba sem kerülhetett. (Azért leérettségiztem – egy technikumban -, és később, „aktív” KISZ-tagként, már egyetemre is mehettem.)

Eléggé behatároltak voltak a lehetőségek…

Nem volt a mi világunk az én gyermekkoromban valami „nyitott” világ. De könyv – hát az bizony volt a polcainkon bőven. Majd egyszer azt is elmesélem, hogy miket olvastam azokban az években. „Balról-jobbra”, méterre, kilóra. De most az írásról kérdeztél.

Az első művet egy úttörőtábor ihlette…

Igen. A második „művem” egy pályamunka volt. A gödöllői Petőfi Sándor Általános Iskolába is eljutott az Úttörőszövetség pályázati felhívása: egy képzeletbeli (mondjuk: fantasztikus) történetet kell írni. Nosza, megírtam az Ifjúság városát, azt hiszem, akkor nyolcadikos voltam már. Ebben a „novellában” aztán volt „minden”: helikopter, televíziós rádió, űrhajó, stb. Később kiderült, hogy megnyertem azt a pályázatot. Kaptam egy oklevelet is. Nagyon büszke voltam. Mivel a pályaművet Anyuka gépelte le, megmutatták Rudi bácsinak, nagymama unokatestvérének, a neves sebésztanárnak is. Rudi bácsi azt mondta: „Tiszta Wells!” - Én akkor még nem tudtam erről a Wells-ről, de érdekelni kezdett. Egy-két egyéb – többnyire ponyva-típusú – fantasztikus könyvet is találtam a padláson, melyek akkor, átmenetileg nagy izgalomba hoztak, egy kissé talán (öntudatlanul) „tudatformáltak” is, de… Akkor ez nekem még „korai” volt.

Később hogyan folytatódott a kapcsolat az írással?

Jöttek a középiskolás évek, jött az első szerelem. Meg a többi. Naná, hogy „felötlött bennem”: írni szeretnék. Írnom kell! Mindent, ami ebbe a „forró fiókba” való. Vers, napló, levél, stb. Levél…? – a leghosszabb levelem nyolcvan oldalasra kerekedett, hártyavékony légiposta-papírra kellett írnom, hogy elküldhessem.

Nyolcvan oldal?!

Persze egyáltalán nem igazi levél volt. Sokkal több, akár valamiféle absztrakt novellának is nevezhető. Igen, ezek már (ma már bízvást mondható, hogy:) írói „ujjgyakorlatok” voltak. Szép, és egymással összecsengő szavak, gondolatok. A hódítás szolgálatában: teljesen eredeti és szokatlan ötletek, képek, mondatok. Igen, ezekben a középiskolai években már „felötlött”… Nem sokkal később, amikor már egyetemre jártam, konkretizálódott is. Versek még mindig keletkeztek lelkes agyamban, de valahogy egyszer rájöttem, hogy a próza sokkal szabadabb. A napló-forma sem köthetett már meg – kidobtam az egész „lefutott” paksamétát, és most már elkezdtem olyan „napló”-kat írni, amelyeknek a szürke, hétköznapi valóság csupán háttere, motivációja. Azt hiszem, ezek már „igazi”, noha diákosan egocentrikus, vagyis tipikusan „egyszemélyes” (tehát közölhetetlen) novellák voltak. És egyáltalán nem tudományos-fantasztikusak!

Mintha a későbbi kötet címe köszönne vissza bennük: „Egyszemélyes világ”. Hogyan jött a képbe a tudományos fantasztikum? Még a régebbi pályázat utóhatásaként?

Először Gödöllőn, tizenkét-tizenhárom éves koromban, a kert-végi reteráton - ezt elmeséltem mintegy tizenöt-húsz főnyi „lelkes közönségemnek” a 2005. nyári Sziget Fesztiválon. (A honlapomon, az Inside/Gondolatok menüpont alatt elolvasható.) Aztán – vagy hat évvel később – egy évfolyamtársi házibulin valaki megmutatott egy antológiát, Riadó a Naprendszerben volt a címe. Tulajdonképpen az hozott lázba, hogy a srác semmiképpen sem volt hajlandó kölcsönadni. Kénytelen voltam megvenni. Elolvastam azokat a novellákat. Aztán még egyszer elolvastam, néhányat harmadszor is, és kész. Mint a lórúgás... Meg voltam fertőzve.

Mivel járt ez a fertőzés?

Attól kezdve mindent megvettem – könyvesboltban, antikváriumban -, amire ráírta a kiadó: „tudományos-fantasztikus”. Néhány hónapig (talán egy-két évig) csak olvastam. Egyszer aztán a feleségem rám szólt: „Ha feleannyi fantasztikus könyvet olvasnál – egyet meg is írhatnál!”

Igaz hát a mondás: „keresd a nőt!”

Azért csak majdnem, mert addigra már olyan sok SF novellát elolvastam, hogy egyre erősebben kialakult bennem az érzés, sőt „tudat”, hogy… Nem igazán jók ezek. Néhány igen, de a többségük nem. ÉN JOBBAT tudnék írni ennél, meg ennél… „Ez” a válasz!!! Ez a válasz, ez a gondolat valamikor a hetvenes évek elején született meg. Az első SF novellám pedig körülbelül három év alatt. (Jóval – talán tíz évvel - később azzal a címmel jelent meg: Musztafa.)

Mikor nevezted magad gondolatban írónak, s mikor mondták ki ezt mások is rólad?

Először akkor nevez(het)tem magamat „író”-nak, amikor megjelent a Kétszemélyes világ. Az írószövetségi író-óvodában még nem, és a Galaktika 27-es megjelenésekor sem. (De már voltak elképzeléseim öregkoromról. Mondjam…? – azóta is.) Engem „író”-nak pedig először – tudomásom szerint – az évezred utolsó éveiben, az interneten neveztek. Írásban. Nyilvánosan. Talán Sárdi Margit írta, de ez nem biztos.

Lap 3/3

Milyen lehetőségei voltak akkoriban egy kezdő írónak?

Én nem tudom (mert afféle bátortalan, élhetetlen amatőrként meg sem próbáltam kihasználni), hogy 35-40 évvel ezelőtt milyen lehetőségek álltak egy kezdő író rendelkezésére. De az biztos, hogy lényegesen jobbak, mint manapság. Miért? A közismert, ironikus szólás szerint: „ennek több oka van”.

Mégpedig?

Először is: abban a korszakban a sci-fi még nem vonult (önkéntes, vagy kényszerű) gettóba. Ellenkezőleg! Szinte minden magyar könyvkiadó (Bibliotheca, Európa, Gondolat, Irodalmi, Kossuth, Magvető, Móra, Szépirodalmi, Táncsics, VEGA, stb. stb.) rendszeresen adott ki tudományos-fantasztikus köteteket. Nem csak az ún. „ifjúsági” szektorban, hanem gyakran nagyon is színvonalas külsejű és tartalmú könyveket, mondjuk ki bátran: mind a kiadás, mind az olvasók szempontjából megbecsült „szépirodalmi” műveket. Mégpedig többnyire meglehetősen nagy példányszámban. És olcsón…

Mit jelentett ez az olcsóság?

A mai fiatal olvasók talán nem is tudják: akkoriban teljesen „természetes” volt, hogy az ember könyveket vásárol... Szinte minden nap, vagy legalábbis igen gyakran, rendszeresen. Én is rendszeresen jártam a könyvesboltokat, szinte vadásztam ezekre a különös, varázslatos történetekre. Képzeld el ugyanezt „ma”…! - egy kimondottan szerény körülmények között élő család egyetemista gyermeke – szenvedélyesen „gyűjtötte” a könyveket! (Nem úgy manapság ugyanő, viszonylag jól kereső, meglett korú emberként.) Egy nyilvánvaló jelenkori közhely: a könyv – fényűzés! Jól meg kell gondolni, mikor, milyen „alkalomra”, melyik könyvet vásárolja meg az ember. (Főleg karácsonyra, születésnapra, általában ajándékba.) A „könyvgyűjtő” manapság vagy nagyon gazdag, vagy nagyon megszállott ember. Ezt azért tudni kell, hogy megértsük azt a – sok egyéb szempontból nem valami dicső - kort…

Konkrét számokban mit jelentett ez?

Én a hatvanas-hetvenes években körülbelül három-négyszáz SF könyvet, és minden megjelenő folyóiratot megvettem magamnak. Nem csak SF folyóiratokat, hanem „marginális”, „motivációs” kiadványokat is (Nagyvilág, Világoss