magyar | english

Kasztovszky Béla élőszóban…

..........................................................................

2007. 10. 17.

Magyar Televízió (mtv 1): Kultúrház c. műsor

Riport Kasztovszky Bélával

Műsorvezető: Rózsa Péter, riport: Ruszthy Zsolt

2007.09.01.

GRIN könyvbemutató - interjú

Alexandra Irodalmi Kávéház

Riporter: Hajdú Éva

Első kérdésem az lenne, hogy honnan jött az eredeti ötlet, és mikor?

Nem jött. Nem „jött” igazán. De különösen azt nem tudnám megmondani, hogy „honnan”? Hogy innen, vagy onnan jött? Ez bizony már elég régen volt. Akkoriban még mindenféle ötlet megfordult a fejemben, és néhányból lett írás, néhányból nem. Egy nagyon kis része volt egyébként is az, ami ennél a regénynél az eredeti ötletnek tekinthető. Támadt egy olyan ötletem, hogy egy idegen csillagrendszerből egy űrhajó jön erre, és itt hajótörést szenved. És ebben a hajótörésben – közvetlenül utána - születik egy kisbaba. A szülei pedig meghalnak. Ez volt az ötlet. Tehát egy kisgyermek, akinek itt a Földön, emberek között kell majd életben maradnia. Aztán kiderül, hogy ez egy nagyon furcsa kisbaba, és aztán elkezdődött a történet… Szóval nem tudnám megmondani, hogy honnan jött az ötlet, hogy egy idegenszerű, más szervezetű, más látású gyermek ide kerül az emberek közé, ráadásul teljesen „egyszerű” emberek közé. Véletlenül egy egyenlítői dzsungelben zuhannak le, ott élő emberek közé. Egy nagyon egyszerű faluközösségbe kerül. Egyszerűen az volt az ötlet, hogy hogyan boldogul a Földön egy olyan kisbaba, aki teljesen más, mint a földi emberek. Aztán kiderült, hogy nagyon is jól boldogul. De az, hogy „más”, az többek között azt is jelenti, hogy sokkal lassúbb a fej1ődése, vagy tovább fejlődik, nem tudom, mindenesetre 90 éves akkor, amikor – még fiatalon! – elindul vissza a csillagok közé. De ugyanakkor egészen pici korában, akkor viszont nagyon lassan fejlődik, tehát természetesen szellemileg visszamaradottnak, ráadásul vaknak, tehát nyomoréknak tekintik. Na mindegy, ebbe most nem nagyon megyek bele, ez már a történetnek a része… A kérdés az volt, hogy honnan jött az ötlet, a válasz: nem tudom.

Végül is filmforgatókönyv volt ez eredetileg, hogyan lett belőle regény?

Tartozom egy vallomással (nincs itt senki a cégemtől), én az Ovitnál akkoriban kaptam egy olyan feladatot, amiből később kijött egy műszaki videóstúdió. A vállalat akkoriban nagyon komoly műszaki fejlesztési tevékenységet folytatott az elektrotechnika területén, és a fejlesztéseink menetéről, eredményeiről általában a Pannonia Filmstúdióval, vagy a Nehézipari Minisztérium Filmszolgálatával csináltattunk különböző filmfelvételeket. Egyszer a főnököm – főmérnököm és barátom – azt mondta, hogy te Béla, annyi pénzbe kerül ez a vállalatnak, és ráadásul mindenről lemaradnak a filmesek. Vegyél egy kamerát, és csinálj te felvételeket! Na hát megvettem, és ebből az egyszerű kamerából aztán egy-két év alatt egy egészen modern vállalati stúdió lett. És ezekben az években számomra a filmezés lett az élet értelme. Talán ezért lett a Találtkapitány első vázlata filmforgatókönyv, mert különben én soha nem írtam igazából forgatókönyvet, és nem is tudtam, hogy hogyan kell, mik a szabályai. Jó, hát azt megtanultam idővel, hogy egy műszaki filmnek milyen a forgatókönyve, vagy egy biztonságtechnikai filmnek, vagy egy referenciafilmnek, de én akkor azt… Szóval megírtam azt a legelső változatot, ami ennek a könyvnek kb. olyan 10 oldalát fogja át, maximum 15-öt, tehát ennek a regénynek csak egy epizódja tulajdonképpen. Találtkapitány, Sebastiano Borneo, akit ott találtak az őserdőben, pici korában, nem lát a fényben. Először vaknak tekintették, sötétben tartották, mert rájöttek, hogy nemcsak nem látja a fényt, hanem a fény kifejezetten árt a szemének. Úgyhogy ez a kisfiú addig-addig növekedett, amíg ő maga is rájött, meg a gondozója is, hogy kéne egy olyan szemüveg, ami az ő szemére ráilleszthető, az megvédené a fénytől, és akkor kimehetne nappal is. Aztán később kiderült, hogy ő látni lát, nagyon is jól lát, de egy másik színképtartományban, az infravörösben lát. A történetnek az volt a címe, hogy Találtkapitány napszemüvege. És hát úgy írtam meg, hogy: „forgatókönyv vázlat”. Tehát filmvázlatnak írtam meg, hogy majd biztosan sikere lesz az ötletnek, és akkor majd megírom a forgatókönyvet is. Kuczka Péternek, aki egyébként nagyon szeretett engem, és nagyra tartotta a… nem a tehetségemet, nem, ezt mondom, hanem azt, ahogyan írok, meg amiket írok. Az neki tetszett, és azt mondta, hogy nem rossz ez az ötlet, csak hát neki semmi köze a filmekhez, dolgozzak még rajta. Mert azért ezen még van mit dolgozni. Na hát ezt mondta majdnem húsz évvel ezelőtt, és én azóta dolgozom rajta. Először talán novella volt, én eleve novellának gondoltam természetesen, csak hát amikor befejeződött, akkor kiderült, hogy egy regény. Komolyan, én mindig novellákat írtam, ez az egyetlen, amit regénynek nevezünk, de hát a terjedelem olyan nagy lett… Történt, történt, és nem akart befejeződni. Nem akartam én sem filmmel foglalkozni.

És egyébként a Találtkapitánynak volt valóságos modellje?

Nem volt, Találtkapitánynál nem is lehetett, mert hiszen egy hasonlíthatatlanul eltérő lényről van szó, az teljesen a fantázia terméke. Sőt, ebben a történetben – kivételesen! - a többi szereplőnek sincs modellje. Más szereplőimnek általában vannak, valóban. De itt nincsenek… Olyan 4-5 szereplő rögtön adódott, aztán jöttek újak. Ezek kreált karakterek. Már csak azért is, mert hát én… Mert körülbelül 150 évvel később játszódik a mostani korhoz képest. A 21. század második felétől a 22. század közepéig tart, de az emberiség számára sokáig egyáltalán nem is volt ismert. A szereplők mind „funkcionálisak”. Hogy funkcionálisak, azt úgy értem, hogy olyanok, akikre szükség volt. Szükség volt egy főparancsnokra, szükség volt egy professzorra, szükség volt fiatal űrhajósnövendékekre, és aztán amikor ezek a szereplők bejöttek a történetbe, akkor elkezdtek velük történni a dolgok. De kivételesen ezek sem valóságosak. Viszont azt mondanám, hogy azok az érzelmek valóságosak, amelyekkel megpróbáltam ezeket a konfliktusokat, szerelmeket, kalandokat bemutatni.

És végül is 20 évig készült ez a regénye, közben mással is foglalkozott. Hogyan tudott visszatérni a regényhez, a szereplőkhöz, az érzelmeikhez?

Hát nem ezért, vagy azért foglalkoztam regényírással, mert egyikkel sem. Az én életemben sok cél volt, sok elfoglaltság, gond és öröm volt, de én… Én nem író vagyok. Ez egy nagy tévedés. Én voltam férj, családapa, dolgozó, mérnök, filmes, videós, fotós, minden… Sok minden voltam, és aztán… otthon este, éjszaka író is voltam. Mégis……. Mennyi írói mű született az ilyen mellékes foglalkozásból?. Nem is olyan sok. Talán most így egyben és hát hatvanöt évesen kimondva inkább azt lehet mondani, hogy katasztrofálisan kevés. Harminchét fantasztikus novella az sok…?

És végül mégis voltak novellák, sőt kisregény és regény is született.

Volt, igen, természetesen. Én soha nem mérlegeltem hogy novella vagy regény. És ezt a történetet sem „regénynek” írtam. Én csak írtam, írtam a történeteimet, és a 3-4 oldalas novellát is „történetnek” írtam, és a 40-50 oldalas novelláimat is történetnek írtam, csak az egyiket megjelenés után kisregénynek nevezték el, mert a terjedelme miatt csak három Galaktikába fért bele. De én nem írtam oda, hogy „kisregény”. Tehát, nem sok ez. Nem sok ez, de az én életemet, az életemnek ezt a részét kitöltötte. És most is kitölti.

És hogyan lett önből végül is egy ilyen „amatőr” író, hogyha nevezhetjük így.

Hogyne. Hogyne, természetesen nevezhetnek, hiszen én is amatőrnek nevezem magam. Persze mindig hozzáfűzöm, hogy „jobb, mint a profik!” Tehát szebben írok, mint a profik, akik esetleg hetenként vagy havonta adnak ki egy könyvet. Ez az én hitem. Nem kell, hogy az önök hite is legyen, de az én hitem ez, és ez visz előre, ez visz tovább és ad örömöt. Nem lett belőlem író. Nem „lett”. Hanem én – úgy születtem. Költőnek születtem, írónak születtem. De nem főleg ezzel foglalkoztam életemben.

És hogyan érte el ezt az egészet? Hogyan jutott ide?

El tudom mondani, mert az egy nagyon kellemes történet, és szép emlék. Illetve hát… bonyolítsuk meg egy kicsit, annyira nem sietünk… Én verseket írtam. Mint kamasz fiú, ugye középiskolás, először természetesen szerelmes verseket. Aztán olyan messzire jutottam az írásban, hogy egyszer már „nem szerelmes” verset is írtam. És akkor már „történeteket” is kezdtem írni. Hát a naplóból kiindulva, ugye. Így lehet megtanulni írni. Írni kell sokat! Egyszer csak… na! De legyen teljes a történet, fogtam magam, megírtam egy olyan „diák-novellát”, meg egy nem szerelmes verset, és beküldtem az Új Íráshoz. Tán Módos Péter volt, aki válaszolt, hogy köszönjük… Látszik, hogy gondolkodó emberről van szó, de most nincs hely, vagy kiadási terv, szóval… Egyszerűen visszaküldték. Vagy nem küldték vissza, de válaszoltak. Nos, én ebben az időszakban nagyon sok science fiction novellát, regényt, könyvet olvastam, volt olyan korszak, amikor szinte állandóan ezeket a történeteket olvastam. Megragadott az, hogy itt mindent szabad, bármi megtörténhet. De az az igazság, hogy amikor már sokat elolvastam, akkor azt láttam, hogy a legtöbbet „nem jól” írták meg. Tehát én… ugyanezt a zseniális, vagy eredeti ötletet jobban meg tudnám írni. Majdnem eljutottam oda, hogy fogok egy novellát, amit valaki más világnagyság megírt, és átírom. És akkor más utat választottam, szerencsére: inkább én találok ki egy fantasztikus történetet! Kitaláltam egyet, nagyon nagy élmény volt, vers attól kezdve soha többé nem volt, meg diák-novellák, meg napló sem. Majd én kitalálok új történeteket, aztán megírom. Ahogy az első kész volt (ott nem volt változtatás), úgy ahogy volt, legépeltem. A vállalati írógéppel, természetesen munkaidőn kívül, a takarítónők fel is jelentettek, hogy valamit gépeltem ott délután meg este, mert hát akkor ez gyanús dolog volt. Nemzeti ünnepek előtt el kellett zárni minden írógépet. Szóval leírtam ezt a novellát, és beküldtem…… Láttam a könyveken mindenhol, hogy Kuczka Péternek hívják azt az embert, aki a legjobb könyveket szerkeszti. És döbbenetes volt, hogy a Kuczka Péter visszaírt, hogy „kellene beszélni a novelláról”. És akkor mentem a szerkesztőségbe, akkor még ha jól emlékszem, a Hungária Palotában volt, most New York Palota a neve. Megkerestem Kuczka Pétert a harmadik emeleten, és ő nagyon szívesen fogadott. Azt mondta, hogy nagyon jó! Írjak még! Küldjek még novellákat! Na hát, én így kezdtem. Így lettem író.

És a későbbiekben hogyan folytatódott? Mit tudunk róla, hogy az a 15 éves kiesés mikor fordult át?

Hát, én nem is számoltam meg, nem tudom. Jó kapcsolatban voltam Trethon Judittal, nála mindig voltak novelláim… tán kettő meg is jelent ott az X Magazinban. Nem, igazából én nem voltam író, mondom, tehát nekem azelőtt sem jelent meg gyakran írásom. Az óiási élmény volt, amikor a 27-es Galaktikában megjelent egy nagyon-nagyon szép novellám, és nagyon boldog voltam, hogy megjelenhetett. Aztán utána írtam a novellákat egymás után. Nem jelentek meg akkor sem, hanem 82-ben már összegyűlt annyi, hogy a Kuczka bele tudta rakni egy kötetbe. A Kétszemélyes világ volt az. Igazából nagyon kevésszer volt megjelenésem az előtt is. Hogy közben szünet volt, nekem nem tűnt fel, mert előtte sem… Ez van, én nem váltam „igazi” íróvá… Azt hiszem, 75-ben volt az, 75-76-ban, amikor Kuczka behívott az Írószövetségbe egy pár „tehetséget”, és csinált egy ilyen Fiatal Írók Körét. Oda aztán hetenként eljárogattunk, nagyon lelkesek voltunk. Nemere Istvánnal, meg egy harmadik sráccal, Szathmári Jenő Istvánnal mi hármasban egész jól összejöttünk, külön is találkozgattunk, és elhatároztuk, hogy majd csinálunk egy saját kötetet. Ami aztán nem jött össze. Nemere írt egy összekötő keretszöveget (Emlékek a bázison…), én meg gyűjtöttem, válogattam a novellákat, de nem lett belőle semmi. Nemere idővel át is tört, de aztán… Én összesen kétszer jelentem meg nyomtatásban. 78-ban a Magyar Ifjúságban is megjelent egy novellám, de az nem volt science fiction. Csak látták a Galaktikában, hogy van egy Kasztovszky Béla, akinek megjelent egy novellája, és felkértek, hogy küldjek valamit a Magyar Ifjúságnak is. Küldtem: Kati és a komputer. Akkoriban „jó téma”, de semmi fantasztikum. Szó szerint megtörtént az Ovit Általános műszaki fejlesztési osztályán. Tehát nem arról van szó, hogy „szünet”. Hanem némi iróniával: 30 évig nem jelent meg novellám, aztán megjelent kettő, aztán eltelt egy öt év, akkor megint megjelent egyszerre egy könyv, az volt a következő. Azok a novellák, amiket Kuczka Péter öt év alatt összegyűjtött. És amikor eljött az ideje, meg is jelent. De aztán megint nem jelent meg semmi. Tehát azt nem mondhatnánk, hogy ott valami „törés” következett be. Sokszor olvastam, hogy én a Kétszemélyes világ után leálltam. Nem álltam le! Én írtam a novellákat. Most is van egyébként több novellám a Galaktikánál, Attilánál, ami még nem jelent meg, vagy csak az interneten, vagy ami még sehol nem jelent meg. Na mindegy, lehet, hogy egyszer majd megint azt fogják mondani az „életrajzíróim”, hogy 20 év szünet után ismét megjelent egy regényem…

És egyébként a GRIN technikai alapja? Honnan jött az ötlet?

Hát az fizika! Tényleg fizika, mégpedig olyan fizika, ami nincs. De lesz! Én a fizikát mindig nagyon szerettem. Az egyetemen különösen. Talán a filozófia és a fizika voltak versenyben egymással, mint két kedvenc tantárgyam, de inkább a fizika. Meg a filozófia, és a matek. Néha kézikönyveket is vásároltam, mint „fantasztikus könyvet”. Voltak ilyen népszerű ismeretterjesztő sorozatok, több, mint mostanában, vagy talán már nem figyelem annyira… Ha megjelent egy tudósnak valamilyen tudomány-népszerűsítő könyve, azokat én elolvastam, mert igazán érdekelt. Mozgatta a fantáziámat. A biológia is, de főleg a fizika. És Einstein általános relativitás elmélete pedig…. Hát az számomra meghatározta a világot! Én azt hiszem, hogy akkor, amikor egyetemre jártam, még az elméletét is tökéletesen értettem, de a következmények, amik abból lehetségessé válnak, azokat már akkor is „irodalomnak” tekintettem… Na most a GRIN pedig végül is nagyon egyszerű. Aki elolvassa a regényemet, meg tudja érteni, meg tudja tanulni. Ez a jövő fizikája, mert ez bizony a „teljes” térelméletet jelenti. És meg is valósítja az elméletet! Attól tartok persze, hogy… Sajnálom, hogy nem tudott eljönni Zsolti. Kasztovszky Zsolt, az unokaöcsém, aki fizikus, a KFKI-ban dolgozik. Sajnálom, mert kíváncsi volnék az ő véleményére, hogy… Mekkora hülyeség ez?! Én a legnagyobb hittel úgy írom ezt le ezt a technikát, hogy tényleg meg lehet csinálni! Legfeljebb az ember most még nem képes rá, mert olyan energiák, olyan gyorsítók, olyan eszközök kellenek, ami nem hozható létre. Ma még nem. De a csillagvilágban létrejön! Ez biztos, tehát… Nem akarok nagyon belemenni a tudományba, mert van egy 6 hónapos résztvevőnk is itt a rendezvényen, az unokám. De én komolyan azt hiszem, hogy a csillagvilágban spontán lejátszódik a GRIN! A regényben egyébként erről szó is van, tehát nézzük… Ugye a csillagok élik életüket, és ha elég nagy a tömegük, akkor a végén elfogy a hidrogén, összeomlanak, nóva fázis. Ha elfogy a hélium is, újra összeomlanak, és végül egy kis neutroncsillag lesz belőle, és ha még akkor is elég nagy a megmaradt tömeg, akkor egy szupernóva robbanás következik be. A szupernóva robbanást követőleg, hogyha ráadásul ez a folyamat még nagyobb csillagtömegekre kiterjed, akkor pedig feketelyuk keletkezik. És az az anyagmennyiség valósággal kikerül a világból. És ugyanakkor megfigyelhető, komolyan, én úgy tudom, hogy van a galaxisban is megfigyelhetően egy olyan jelenség, hogy a világmindenségben mérhetően jelentős anyagtömegek „helyeződnek át”. Egyik helyről a másikra. Vannak feketelyukak, és vannak fehérlyukak, tehát ahol anyag „keletkezik”. Mondjuk úgy, hogy „az” a világegyetem, amelyikben élünk, ahol az Irodalmi Kávéház is van, az Alexandráé, az egy fehérlyuk! Tehát valamikor, 14 milliárd évvel ezelőtt megjelent egy bizonyos energia a tér valamely pontján. Óriási energia. És elfajult anyag, amely azóta is tágul, és olyan mértékű energiát tartalmaz, ami ennek az egész világegyetemnek az anyagát magában foglalja. Én ezt mindig is elhittem, de most végre egy alkalom volt nekem, hogy egy romantikus történetet romantikus célokkal, romantikus konfliktusokkal tényleg megírhassak, hihetően, „reálisan”, és ehhez szükség volt a GRIN-re. Hát végre jól kiírhattam magamból. Nem biztos, hogy mindenki nagyon élvezi... De én igen.

Az emberiség tehát kijut a csillagok közé. Viszont engem érdekelne, hogy megérett-e erre az emberiség? Az ön véleménye szerint.

Jó. Ez valóban nagy kérdés. Én azt mondanám erre, hogy kibújjak a kérdés (a válasz) felelőssége alól, hogy amikor majd olyan lesz az emberiség, mint ezek az emberek, ez a Johanna Chamorro, ez a Daniel Kowalski és a többiek, amikor majd meg tudja csinálni, addigra meg is fog érni rá! Ebben a műben egyébként problémaként meg is van fogalmazva, hogy vajon alkalmas-e, érett-e az ember? Én hithű optimistaként természetesen azt mondom, hogy alkalmas. És meg is fogja csinálni.

És az idegenek? Léteznek a földön vagy a földön kívül?

Az száz százalék. Hogyne, miért ne léteznének? Földön belül is léteznek, hát miért ne léteznének a földön kívül? Az életet nem mi találtuk ki. Hogyha a Teremtő teremtette, akkor teremtette máshol is, mert... De most ne menjünk bele ebbe. A legnagyobb hittel mondom, hogy ha viszont úgy alakult ki, ahogy kialakult itt a földön, és elég jól megközelítik a tudósok azt, hogy hogyan alakult ki…. Nem csak az élet, hanem minden. Az ásványok, maga a fFöld is, hát akkor miért ne alakulna ki máshol is! Számtalan helyen kialakulhat. Azért persze egy kicsit elszomorító, hogy itt még nem jártak. Ha…. Akkor elszomorító, hogy még nem jártak. De hát szerintem jártak már, nem is egyszer…

És az az alapfelvetés, hogy itt vannak közöttünk? Borneo kapitány és esetleg mások is…

Hát megint azt kell mondanom, hogy sajnos… Ennek a könyvnek a fülszövegében van egy félreértés. Egy komoly félreértés, egy nagy tévedés! És emiatt aztán az összes tájékoztatóban, könyvismertetőben Én egyáltalán nem arról... Ez a regény nem arról szól, hogy az idegenek itt vannak közöttünk! Ez arról szól, hogy egy eltévedt űrhajó lezuhant, elpusztult, ejtőernyővel kiugrottak a szülők, és megszületett egy baba. S a szülők azután meghaltak. Ez erről szól! Tehát szó sincs arról, hogy köztünk idegenek élnének.

Mégis itt van egy idegen. Nem földi ember, és az a célja, hogy visszajusson a saját bolygójára.

Igen!

Felhasználja az embereket.

Felhasználja, és tanítja! Tehát... Akkor mondom. Azok az idegenek, akik „itt vannak közöttünk” – nagyon sok ilyen elmélet van mostanában. Tele az internet, hogy többé-kevésbé idegenek irányítják az emberiséget. Hát „azok” az idegenek nem képezik az én témámat! Számomra a Borneo-történet az nem ilyen történet! Ez egy magányos, elveszett ember, akit az emberiség visszasegít. És ráadásul utána újra, végleg visszatér ide! Ennek a könyvnek sokáig az volt a címe, hogy Találtkapitány országa. Ez már a Galaktikában dőlt el, végül is egy hosszas vita után, hogy „Találtkapitány országa”… hát ez olyan meseszerű, olyan kisiskolás, satöbbi. Jó is ez a cím, el is fogadom, sőt egyet is értettem már rögtön. De ő, ez az idegen lény emberré válik! Ide visszajön, és ez lesz az ő igazi világa. Ő ezt a Földet tekinti a saját országának. Nem, nem témám azok az idegenek, akik köztünk bújnak, és ravaszkodnak, és aláássák…. irányítják, nem. Nem témám.

Még azt szeretném kérdezni, hogy tele van fiatalokkal ez a regény. Mi a viszonya a fiatalokkal?

Igen… Nagyon szeretem a fiatalokat, szeretem a fiatalságot, szeretem azt a szabadságot, azt a romlatlanságot, ami szerintem a fiatalokat jellemzi. Amíg el nem rontják őket. De a viszonyom az egyre egyértelműbben olyan, hogy…. Szóval, én életem első részében fiatal voltam… és szeretnék bizonyos szektorokban életem végéig fiatal maradni.

És ha most a fiataloknak szeretne segíteni a sc-ifi íróvá válásban, mit tanácsolna nekik? És ön hogy látja, meg lehet ebből élni?

Hát hogyha… Na mindjárt mondom azt is…. Ha egy fiatal szeretne írni, azt a vágyat dédelgeti magában, hogy science fiction író legyen, akkor írjon rengeteget. És ne science fictionnel kezdje. Ezt, saját tapasztalatból, én mondom. Hanem írjon verseket, leveleket, novellákat, saját kalandjait, saját vágyait, és tanuljon meg írni! Írjon szépen, nagyon szépen, elgondolkodtatóan, ez az egyik. És a másik, hogy olvasson rengeteg science fictiont! Nem tehetek mást, mint hogy a saját példámat mondjam. Olvasson science fictiont, és találjon benne olyat, amit ő „jobban”, szebben meg tudna írni. Nem tudok mást mondani, és akkor a másik kérdés, hogy meg lehet-e élni belőle? Ez a kérdés gyakran előjön. A múltkor például Attilával együtt ültünk egymás mellett a rádióban, és úgy faggattak minket. Hát én természetesen nem tudok megélni belőle, mert… bagatell. Az én nagyon szűkös jövedelmeimhez képest is elenyésző… Tehát szó sincs arról, hogy én ebből megélnék, és soha nem is tudtam volna megélni. De Attila azt mondja - Németh Attila, aki ugye nagyon sok íróval is találkozik, és ő azt is tudja, hogy mivel foglalkoznak, - hogy ő egy kezén meg tudná számolni azokat, akik Magyarországon az írásból élnek. Van közöttük sikeres is, de hát néhány személy. Tehát én ezt mondom természetesen egy fiatal embernek, hogy írjon sokat, de közben tanuljon, szerezzen szakmát, szerezzen életpályát és álljon rá az életpályájára! És keresse meg a családjához is az utat. Szó sincs arról, hogy valaki már eleve fiatalon úgy gondolja, hogy ő bizony író lesz… És abból fog élni. Nevetséges és naiv gondolat lenne.

És egyébként ön előtt voltak példaképek? Akik önnek segítettek a pályán, mint Kuczka Péter, vagy mások is esetleg?

Igen. Igen, természetesen! Hát Kuczka Péter elsősorban mint szerkesztő volt közel a szívemhez, az az igazság, hogy talán már meg is halt, amikor az Út a folyóhoz című verseskötetét sikerült megkapnom, vagy élete vége felé… Szóval, csodálatos versei vannak Kuczka Péternek! A történelem viharai persze megdobálták egy kicsit a Kuczka Péter hajóját, és elég vegyes kép alakult ki róla – de aki tudja, vegye meg a könyvesboltban az Út a folyóhoz című verseskötetét! – csodálatos… De ő nekem elsősorban mint szerkesztő volt példaképem. Aztán később mint jóbarát, mint pártfogó, mint tanácsadó… Ő beleszólt a műveimbe is, és adott tanácsokat is. Hernádi Gyula talán az, aki mint szerző… Mint szerző és mint jóbarát… Hát… felejthetetlen, csodálatos ember! És mint a science fictionnek nagy kedvelője. Hernádi Gyula – talán van, aki nem tudja, – tagja volt az Írószövetség Tudományos-fantasztikus Munkabizottságának. És amikor összehozták azt a bizonyos „íróóvodát”, több csoportban, akkor három csoport volt: Hernádi Gyula, Zsoldos Péter és Szentmihályi Szabó Péter. Hát én a Hernádi-csoportban voltam. Zsoldos Péter, mint író és mint ember nagyon sokat adott nekem. Például nagyon szépen írt. Nagyon szép, romantikus történeteket tudott írni, akár az ősemberről, akár a jövőből. De… Hernádiban több volt. Valami hihetetlen, hogy Hernádi Gyulában mennyi élet, mennyi ötlet volt. Ő volt a mi csoportvezetőnk, lehettünk talán nyolcan, úgyhogy azt hiszem, ha igazi eszményképet kell az irodalomban keresnem, akkor Hernádi Gyulát mondanám.

Egyébként mi a véleménye a mostani magyar science fiction életről?

Nem sok. Nem sok. Én itt nem vagyok mozgalmi ember. Komolyan mondom, hogy inkább írtam. Inkább írtam, de nem, én klubokba sem, vitakörökbe sem jártam el, úgyhogy nem tudom. Szimpatikus. Néha bepillantok természetesen, hát a múltkor is néhány rendezvényen részt vettem, de… Mostanában nem is sokat olvasok. Nincs. Nincs véleményem.

És egyébként hogy szokott írni? Végül is 20 év alatt készült ez a regény. Húsz év alatt gondolom, rengeteget változott minden.

Hát először természetesen vonalas papíron, meg füzetekbe. Ezt meg is őriztem emlékbe… Vonalas füzetbe, ilyen vastagba. Azt hiszem, négy füzet volt, amikor már regénynek neveztem. Amikor eljött az ideje, áttértem a számítógépre. És akkor természetesen azt a már megírt kb. 600 oldalnyi füzetet átmásoltam a számítógépbe, és attól kezdve onnan….

És eközben sokat változott? Így az átírások során.

Folyamatosan alakult ki, nem tudom. Szinte mindig futott, aztán volt egy időszak, amikor mentek a novelláim, akkor nem, de aztán újra elővettem. Talán volt egy ilyen öt év… de attól kezdve igazán ráálltam erre a Találtkapitány országa című regényre. Talán öt év lehet, az utóbbi öt év, és addigra már kialakult a történet, már csak jól meg kellett írni. Tudom, ez egy kicsit szemérmetlenül hangzik, de én mindig a „tökéletességre” törekedtem

És más művel hogyan szokott dolgozni?

Teljesen változatos a kép, tehát például van egy olyan mű is, ami nem „van”, talán nem is lesz, tehát négy vagy öt részletes vázlat van róla. Aztán még van a „teljes vázlat”, aztán van az „utolsó vázlat”, csak a mű nincs még meg. De epizódjai vannak, 40-50 oldalas epizódok meg vannak írva, na szóval van ilyen is. De ez kivétel. Van például egy olyan történetem, hogy a rigók megszólalnak. Igen, ott kuksoltam az íróasztalomnál, és megszólaltak a rigók. Hajnali negyed ötkor, nyáron. És fütyörészni kezdtek. És akkor fogtam egy papírt, és ráírtam, hogy „rigófütty”. És azzal megkezdődött egy történet, ami nyomtatásban még nem jelent meg, de nekem nagyon kedves. Az a címe, hogy Jóga. A novella azzal kezdődik, hogy hajnal van, és megszólalnak a rigók. Na és aztán azt valakinek meg kellett hallania – hát az egy kint az erdő szélén jógázó srác volt. Ja és ha már ott jógázik, hát miért van ott? – ja persze, hát egy ilyen rakéta-elhárító defenzort, automata rakéta-lelövő védelmi szerkezetet kezel, mert tiszt, vagy főiskolát végzett katona, és… Hát igen, de akkor azzal a rakétával valami ellenséges rakétát le kell lőnie, de hát az hol fantasztikus? Ja persze, hát egy idegen űrhajót! Aki az ellenséges rakéta helyett erre tévedt. Mindenesetre sokkal nagyobb, és nagyon félelmetes. Aztán megpróbálja lelőni, de ez nem sikerül, mert azok könnyedén hatástalanítják az ő kis ágyúját. Tehát jönnek lefelé… De kik lesznek benne?! Hát rigók! Rigók lesznek abban az űrhajóban, értelmes, nagyon nagy termetű rigók… Hát így alakult ki. Semmi ötlet, semmi vázlat. Egyszerűen hangulatba hozott az, hogy csipogtak a rigók az ablakom alatt, hajnali negyed ötkor.

És sokszor mondták már, hogy ön egy lélektani író. Azok az emberek, akikről ír, azok élő, igazi emberek?

Aha… értem a kérdést. De ez két külön dolog. Valóban, lélektani író olyan értelemben, hogy talán elég jól ismerem az embert, az emberi gondolkodást, az emberi érzelmeket… És ezt így mondom, mert nálam ez a sorrend: érzelem, gondolkodás. Elég jól ismerem, mert én magam is jól fel vagyok szerelve ezekkel az eszközökkel, mármint az érzelmekkel és a gondolkodással. És hát emiatt elég fogékony is vagyok más emberekre. Igyekszem az embert megmutatni – nem csak azt, hogy mekkorát tud ütni, vagy lőni, vagy milyen gyorsan reagál egy konfliktushelyzetben, hanem azt is, hogy „milyen” az az ember. Lélektani szempontból. Na most ha az a bizonyos ember teljesen idegen, elképzelt lény…? Hát én ennek az idegen lénynek, a Találtkapitánynak is leírom a jellemét, és a gondolkodását – ami természetesen nagyon „emberi”. De hogy az a szereplő egy teljesen kitalált ember, vagy esetleg csak a neve más, az se nagyon, az is előfordul. Hogy abszolút létező élőlény, és a történet is egy létező, megtörtént esemény, vagy elképzelt történet, de mégis teljesen valódi – esetleg a családomban élő - szereplőkkel… Olyan is van, hogy nem fontos az, ki legyen a modell. Csak „hiteles” legyen! Olyan is előfordult már, hogy én egy „saját” történetemből csinálok egy fantasztikus novellát igazi, „saját” szereplőkkel (Nóva Bellatrix). Azt is tudom, hogy ez… csalás! Ez hazugság. Mert igazából nem is fantasztikus novella. Pláne nem tudományos, csak olyan hátteret, díszletet vetítek mögé. De hogyha egy igazán fantasztikus történetbe berakok egy olyan személyt, akit én ismerek, tisztelek vagy szeretek, az megint egy más módszer. Ezek különböző eszközök és megmondom őszintén, én soha nem „irányítom” ezeket az eszközöket. Csak így alakul írás közben.

Tehát először a fantasztikum, és utána jönnek bele az emberek?

Vagy. Ez az egyik változat. És a másik az, hogy először a valóság, és utána azt teszem fantasztikussá. Tipikus példa erre a Nóva Bellatrix. Egy itt a Földön megtörtént eseménysorozat olyan nagy hatással volt rám, hogy leírtam, aztán elvittem a jövőbe… magunkat. Hogy mások is elolvassák.

Egyszer már elmondtam ezt itt. Ez jött be. Az Új írás azt mondta, hogy „köszönjük szépen”. Kuczka meg azt mondta, hogy „küldjek új írásokat!” Elég nagy különbség.

És mi vezette a science fictionhöz?

Hát nagyon egyszerűen: ennek a tematikának a varázsa. Írni én szerettem és szeretek nem fantasztikusan is, de a science fictionben bármiről írhatok. Bármit kitalálhatok – lehetőleg ne hülyeségeket, de bármit. Teljesen szabad vagyok. Hát hogyne lehetne szeretni…? Szeretném persze, hogyha nagyon igényes lenne, amit írok, de… abszolút szabad vagyok.

És mi az, amit hitvallásának tekint?

Már ezt is mondtam. Az, hogy az ember mindenre „alkalmas”, és mindenre képes. Ez az írói hitvallásom.

Köszönöm…

2007.08.08.

DANUBIUS FÓRUM: „Galaktikus utazás”

Danubius Rádió, riporter: Murányi Mariann

Meghívottak: Németh Attila a Galaktika irodalmi szerkesztője és Kasztovszky Béla író

Murányi Mariann:

Szép jó estét kívánok mindenkinek! Murányi Mariann vagyok, és ez már a Danubius Fórum, és nagyon hiszem és bízom benne, hogy ma is nagyon sokan velünk tartanak és egy igazi fórumot tarthatunk ismét. Az elérhetőségeinket remélem, hogy már fejből tudják,sőt….....

Vajon miről beszélgetünk? „Galaktikus utazás” a műsorunk címe, és a sci-fi a témánk. Irodalom-e, vagy sem a sci-fi? Ez a vita talán már a múlté, de azért vendégeimnek is fel fogom tenni ezt a kérdést. Talán Vernénél és Wellsnél már be is lehetett volna fejezni ezt az úgynevezett „vitát”, aztán Arthur C. Clarke-nál már végképp. Vendégeim pedig a stúdióban ma Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője, és Kasztovszky Béla író. Tudományos-fantasztikus novelláival ismertté vált magyar író, aki azonban az évszázados hagyományokat folytató és a 70-es évektől alkotó kortárs szerző, és a műfaj egyik legjelesebb hazai képviselője. Most pedig itt tartom a kezemben regényét, amit élete főművének tart…? Hogy miért, azt nemsokára elmondja nekünk. Köszönöm szépen, hogy eljöttek ma hozzánk, jó estét kívánok!

És érdeklődnék Kasztovszky Bélától, hogy önnek mi a viszonya a fiatalokkal, hiszen hogyha jól tudom, akkor az Európa ifjúsága által ismert és népszerű rock-fesztivál, ami nemsokára kezdődik itt Budapesten – vagy már el is kezdődött? – meghívott vendége és előadója volt. Tehát nemcsak megérti a fiatalokat, hanem úgy tűnik, hogy képes őket megszólítani is?

Kasztovszky Béla:

Egy SMS-sel menjünk tovább, jó? És aztán egy online-ra érkezett hozzászólással, de én is kérdezek még, és fogy az időnk, sajnos, de azért hívjanak minket még bátran! Olvasom: „László vagyok, 27 éves – így a hallgató – én is szeretnék gratulálni a témához. Rengeteg sci-fi témájú filmet néztem meg. Picit lusta vagyok olvasni, de mivel apámnak megvan szinte az összes régi kiadású science fiction magazin, igyekszem majd nagypapa-koromig mindet elolvasni”. És sajnos lemaradt az SMS vége, vagy még nem érkezett meg, hogy a filmek közül melyik a legmegfogóbb alkotás számára, de akkor egy picikét a filmekre rátérve: melyikek népszerűbbek? Az irodalmi olvasmányok (illetve a sci-fi olvasmányok), vagy a filmek – mit gondolsz, Attila?

Németh Attila:

Hát… nyilván, amíg az irodalom volt a hangsúlyosabb a társadalomban, addig az volt a népszerűbb, ma ez már inkább egy vizuális kor, amiben élünk. Tehát a mai ember szinte fiatal korától – hogy úgy mondjam – a tévé emlőin nevelkedik, és megszokja, hogy filmet nézni sokkal könnyebb, és kevesebb energia-ráfordítást követel meg, mint egy regényt elolvasni. Úgyhogy a mai időkben – ezt egészen biztosan állíthatom! – a filmek a népszerűbbek, de azért szerencsére van „átjárás”. Tehát amikor a filmek vezetik el az embereket az irodalomhoz. Ez főleg onnan ered, hogy ha mondjuk egy irodalmi film-adaptációt lát az ember, aminek van egy eredetije nyomtatásban, és akkor megtetszik neki a film, és azt mondja, hogy miért ne olvasná el ezt mondjuk regény formájában is? Hátha az valami mást ad, és ez általában így is van. Tehát a regény az egészen mást ad, mint a film, annál a triviális oknál kezdve, hogy egy filmnek korlátozni kell a játékidejét, noha manapság már akár három óráig is eltarthat, de tovább nem. Egy regényben sokkal több történet van, mint amennyi egy filmbe valaha is beleférne. És hát aztán eleve sokkal érzelemgazdagabb tud lenni egy könyv, sokkal gondolatgazdagabb, sokkal több minden rejtőzhet a sorok között, mint a képkockák között.

Murányi Mariann:

És mi a véleményük, véleményetek az online-on érkezett hozzászólásról? Azt írja nekünk Gemini Nick névvel a hallgató, hogy ő az első szám óta olvassa a magazinotokat, és a gond az, hogy a világgal együtt a sci-fi irodalom is nagyot változott. „Én személy szerint – írja – rosszul vagyok az úgynevezett kiberpunktól, ha jól mondom. Lehet, hogy a fiatalokat lehet ezáltal megfogni, de szerintem így soha nem fogják megtudni, mi is a sci-fi igazi lényege.”

Németh Attila:

Nagyon szépen köszönöm. Elfogyott a műsoridőnk, de például még egy SMS: Magyarország legnagyobb showmanje is benneteket hallgat. „Csak így tovább! Üdvözlettel: Friderikusz Sándor.”

Köszönjük szépen, hogy velünk tartanak! Aztán kérdések tömkelege… Nem tudom, hogy lehet-e, esetleg lehet-e erre egy szóval válaszolni, tényleg, hogy „Melyik a kedvenc adoptációjuk a tisztelt uraknak?”

Németh Attila:

Hu!...

Murányi Mariann:

Ennyi volt… Nagyon szépen köszönöm.

Németh Attila:

Mire gondolt…?

Murányi Mariann:

Nem tudom, ez egy SMS volt, úgyhogy akkor ezt meghagyjuk a következő alkalomra. Kasztovszky Béla íróval és Németh Attila irodalmi szerkesztővel beszélgettünk ma a sci-firől, amely Attila átvett definíciója szerint „az értelem tündérmeséje”. Köszönöm, hogy eljöttek hozzánk, még egyszer, önöknek pedig, hogy ismét a Danubius Fórumot választották.

2007.07.18.

A "magyar Bradbury": Kasztovszky Béla

Magyar Televízió (1. és 2. csatorna) - KULTÚRHÁZ c. műsor.

Műsorvezető: Rózsa Péter, riport: Marics Gábor

Műsorvezető:

Marsbéli Krónikák és Fahrenheit 451… - nagyjából ennyi jut eszünkbe (sajnos!) Ray Bradburyről. Esetleg beugrik, hogy itt, az MTV-n volt valami sorozat „Bradbury színháza” címmel, de hát ez elég sovány mérleg, hiszen Ray Bradbury a világ sci-fi irodalmának óriása. Jó estét kívánok!

…………………………………………………………………………………………………

……..Hát, egyébként az „utánpótlásról” ha lehet beszélni, azért elég nehéz dolgunk van. Most idézek valamit… Valakit! – nem valamit… Azt mondja: „Odaát, azon az idegen bolygón általában a férfi választ magának párt.” – Ez egy nemrég megjelent, magyar sci-fi szerző első regényének utolsó mondata, hogy világos legyen… És hogy kit hívnak a hazai tudományos-fantasztikus irodalmárok a „magyar Bradbury”-nek, hát íme, most megtudják…

Narrátor:

„Bradbury egyéni stílusát sokan és sokszor próbálták utánozni, de sikerrel soha” – írta egy amerikai kritikusa a sci-fi klasszikusáról. A magyar Bradbury: Kasztovszky Béla. Legalábbis most megjelent első regényében, a GRIN fülszövegében így méltatják a magyar szakértők.

Riport a Galaktkáról és a GRIN c. regényről

Németh Attila és Kasztovszky Béla

Hír TV "Különkiadás" c. műsora, riporter: Ókovács Szilveszter

Riporter:

Riport a HírTV csatornán Kasztovszky Béla előkészületben lévő GRIN című regényéről

Riporter: Kurucz Éva

"Közöttünk vannak!" - Kasztovszky Béla, akit a magyar sci-fi élő legendájaként emlegetnek, hamarosan újabb írással jelentkezik. Most megjelenő regénye kapcsán betekintést kaphatnak az érdeklődők abba a lehetőségbe, amely szerint az idegeneket nem is távoli csillagrendszerekben kell keresnünk, mert már itt vannak közöttünk! Stúdiónk vendége tehát Kasztovszky Béla, jó reggelt kívánok!

Kasztovszky Béla

Jó reggelt kívánok.

Nyilván a sci-fi műveket szerető olvasók nagyon-nagyon jól ismerik. De hogy jött az életébe ez a téma, ez a témavilág?

Olvasóként, természetesen. Mint minden középiskolás, én is szerettem a szép szót, a szerelmes verseket… nem folytatom. Tehát nyilván bizonyos írás-hajlam már fiatal koromban volt bennem, de igazság szerint a publikációra való lehetőség úgy nyílt meg előttem, hogy nagyon lelkesen, szenvedélyesen olvastam science fiction műveket. Az adott kor legnagyobb orosz, lengyel, angol és amerikai szerzőit. Most nem sorolom fel a neveiket. Ezek a szerzők, ezek a történetek megihlettek, és - elég paradox módon - írásra késztettek. "Jobb" történetek írására! Amikor már nagyon nagy varázsa volt számomra ezeknek a különös gondolatoknak, ezeknek a különös helyzeteknek és történeteknek– ami igazából nagyon komoly szépirodalomnak tekinthető (egy bizonyos szinten)! - magam is írni kezdtem. Mindig is hajlamom volt hozzá... Versek, levelek, napló, stb. De ez a sci-fi... ellenállhatatlan volt számomra! Igen, ez irodalom, szépirodalom, valóban. De azért mégis... Valami „más” is van benne! Ami megkülönbözteti az úgynevezett "magas irodalom"-tól. Aamitől sci-fi lett a sci-fi.

És mi az a más, ami megkülönbözteti?

Az a bizonyos "más", az… Hát én leginkább talán „szabadság”-nak mondanám. Szabadságnak, igen. Aki ugyanis ír, az hatalmas felelősséget vállal. Kötelezettségei vannak, hiszen a nyilvánosságra lép. Nem öncélúan, nem önmaga kedvtelésére teszi ezt. Hanem az emberekről, az embereknek kell valamit mondania! És ezt teszik az írók, amióta a szépirodalom létezik. A science fictionben azonban van valami… plusz! Nem csökkent, hanem megnövelt lehetőség! Hát... természetesen nem a lézerpisztolyokra, a galaktikus űrflották csatáira, meg mindenféle kedves, vagy inkább ellenséges szörnyekre gondolok itt. Hanem arra, hogy az ember… Nos. Az irodalom iszonyatosan sok mindent el tud mondani az embernek, az emberről. Szépet is, csúnyát is, rosszat és jót is, bűnt is és erényeket, hőstetteket is. És így magát az embert mélyen, részletesen ki tudja bontani az olvasó számára – de mindig abban a körben, abban a világban, amelyben él, amelyben mindannyian élünk. Ami többletet hozzátesz a tudományos-fantasztikus… már maga a „fantasztikus” irodalom is… Hát, gondoljunk csak Franz Kafkára! Aki egyszerűen létrehozott egy csodálatos világot, egy szokatlan, abszurd világot, és "azt" nézte meg, azt mutatta meg, hogy egy közönséges földi ember hogyan viselkedik egészen más körülmények között?!

De egyébként… Bocsánat, hogy félbeszakítom, ez az ön írásaiban is dominál? Valahol olvastam, hogy az elbeszéléseiben a technikai csodáknál sokkal inkább fontosabbnak érzi azt, hogy ezzel, vagy a velük szembesülő embereknek a lelkivilágát, a pszichikumát mutassa be. Azt ábrázolja.

Pontosan! Ezt nemcsak a jellemzéseimben hallom rendszeresen, hanem nagyon tudatosan és nagyon nagy élvezettel alkalmazom is. Tehát: az én fantasztikus novelláim néha egy kicsit „csalások” is! Olyan értelemben, hogy valamilyen tanulságos, izgalmas, érdekes történetet – akár szerelmet, akár családot is! - valamilyen nagyon szép emberi történetet be akarok mutatni, és úgy mutatom be, hogy körberakom egy „másik világgal”. Egy másik környezettel, egy jellegzetes, egy szokatlan helyzettel, és akkor mutatom meg, vagy próbálom megmutatni, hogy egy ilyen rendkívüli helyzetben hogyan viselkednek az emberek. Tehát mindig visszatérek az emberhez. A dolog lényege – és szépsége – éppen ebben áll. Tehát én nem… Még egyszer mondom, hogy nem a technikai csodák a fontosak a sci-fi-ben! Az is kell, persze! Technikai csodákat is ki lehet találni, és éppen ott válik „tudományossá” a fantasztikus irodalom! Mert ezeket a csodákat mi meg is magyarázzuk! Logikusan hihetővé tesszük.

Ebben a most megjelenő regényében… Ugye eddig elbeszéléseket írt, most jelentkezik először regénnyel… Ez a regény milyen lesz? Követi ezt a gondolatmenetet, ezt az érzésvilágot, ezt a hitvallást? Vagy esetleg más?

Feltétlenül követi! Nem az „idegenek” szó a lényeg, hanem ebben a mai, "itteni" világban… Az Alexandra Könyvesház Irodalmi Kávéházban lesz ma este egy hosszadalmasabb beszélgetés is Németh Attilával, a GALAKTIKA irodalmi szerkesztőjével, és ő az elmúlt hónapokban… Sőt, ön is utalt arra, hogy az „idegenek közöttünk vannak”! – ez a műsoruk mottója, de… nem ez a lényeg! Tehát: valóban szerepel egy „idegen” is az én regényemben… Kétségkívül ő a főszereplő. Tulajdonképpen az egész ötletnek, a kiindulásnak az ő személye, az ő küzdelme volt az alapja. Ez egy idegen ugyan, aki azonban a Földön nevelkedett fel! Ráadásul olyan körülmények között, ami… neki is nagyon szokatlan volt! Ez az idegen lény biológiailag is "eltér" az itt élő emberektől. Nem a külső megjelenése, hanem szervezetének működése, alapvető, született igényei miatt, és… Neki már itt a Földön kell boldogulnia! Na jó, hát természetesen azzal a céllal, hogy ha itt nagyon eredményes, nagyon sikeres „ember” lesz, akkor lehetősége nyílhat… Tudniillik egy kozmikus hajótörés áldozata, és hát egy… Egy újszülött gyermekről van szó! Akinek meghaltak a szülei abban a hajótörésben. Tehát ez az újszülött gyermek a földi emberek között, földi körülmények között egész életében arra törekszik, hogy visszajuthasson a csillagokba. Ezzel egyidejűleg óriási segítséget nyújt a földi technika fejlődéséhez! Egy olyan csodálatos közlekedési lehetőséget hoz létre – az ő sugalmazására és segítségével - az itt élő EMBERISÉG, ahol szintén rengeteg csodálatos ember van. És én… megirigyelve ezt a különleges képességű, „eltérő” idegent, körberaktam őt igazán csodálatos emberekkel is! Akik azután ezt mind meg is valósítják.

Egyébként ön ezt hogy tapasztalja? Van egyfajta törzsközönsége a sci-fi írásoknak, vagy például fontos az, hogy például nyitottak legyünk az ilyen típusú kérdésekre? Másképp olvas az egy ilyen típusú írást, aki mondjuk nyitott ezekre a kérdésekre, tehát az, hogy higgyünk ezekben a dolgokban? Például ezt a regényt ön kiknek ajánlja?

Minden embernek ajánlom. De a kérdése először arról szólt, hogy van-e egy „törzsközönség”? Van, igen, vannak ilyen klubrendezvények, vannak sci-fi mozgalmak… Sajnos, a science fiction magazinok – jelenleg! – meglehetősen kis példányszámban kelnek el, tehát nyilvánvaló, hogy nem túl sokan olvassák. Természetesen ez az olvasó-réteg is teljesen differenciált, egyetemi professzoroktól a kétkezi munkásokig nagyon sokféle foglalkozású ember olvassa őket, de… Azt hiszem, hogy mind olyanok, amilyen én is voltam, hogy … „megragadott” valami. Megragadott valami, és attól kezdve mindig kerestem „valamit”. Valami olyat, ami az én életemben (a mi mai életünkben) nem tapasztalható, és nem érhető el.

És ha már a „keresést” említette... Nyilván ismert, elismert sci-fi íróként tartják számon önt, ahogy említettem is az elején… Mi az ön hitvallása, mi az, amit közvetíteni szeretne, vagy művészileg átadni…?

Azt, hogy az ember nagyon értékes lény. Nagyon tartalmas, nagyon nagyra hivatott lény, és többet fog elérni, mint amit – gyarlósága miatt – eddig elért (Vagyis NEM ért el.) Tehát én azt hiszem, és vallom, hogy az ember és az ő társadalma – léte és művei – nagyon sokat fognak még fejlődni! Nem állunk még valahol a fejlődésünk vége felé, ahol Isten által és Isten képmására és hasonlatosságára teremtett csodalényként, a világ középpontjaként már-már isteni tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezünk. De erre "alkalmas" az emberiség!!! Ez az alapja az én írói hitvallásomnak. A „módszere” pedig az, hogy bemutatni az embereket! Megmutatni, hogy többre képesek, mint amit az emberiség ma produkál, vagy az elmúlt és a jelenlegi időkben…

És ennek az egyik nagyon jó eszköze ez a most megjelenő regény – mikor kapható tehát a boltokban?

Nos, ezt én nem tudom pontosan, de a legfrissebb hírek szerint – a Galaktika honlapján épp a napokban olvastam, hogy júniusra tervezik a kiadását. Azt hiszem az Ünnepi Könyvhétre, júniusra tervezik.

Köszönjük szépen, hogy a vendégünk volt!

Én pedig köszönömm a szót.

.....................................................................

Kasztovszky Béla portré 2006.

www.sfportal.hu, 2006. április

SF MŰHELY 1., 2006. augusztus

Szabó Sándor interjúja Kasztovszky Bélával

1. rész: "A nagy túlélő"

2. rész: Egy kívülálló a "mozgalomban"

„A NAGY TÚLÉLŐ” – KASZTOVSZKY BÉLA PORTRÉ (1. RÉSZ)

Lap 1/3

Az 1942-ben született Kasztovszky Béla a klasszikus hagyományokat átörökítő magyar sci-fi novellisták egyik legismertebb alakja. Villamosmérnökként végzett, a 70-es években az Írószövetség SF-Stúdiójának tagja lett. Novelláskötete a Kétszemélyes világ. A szerzővel Szabó Sándor készített interjút az SFportal részére.

Szabó Sándor:

Kasztovszky Béla, aki a hazai SF nagy túlélője…

Kasztovszky Béla:

Először is, essünk túl ezen a „nagy túlélő” rangon. „Rang”-nak nevezem, mert benne van a „nagy” jelző is. Szóval essünk túl rajta, és aztán gyorsan felejtsük el!

Felejtsük el?

Felejtsük el, hiszen nem jogos, nem hiteles – szerintem. Legalábbis nem úgy, ahogyan az ilyesmit értelmezni szokták. (Néha úgy is mondják: „visszatérő”). Egészen másról van szó, megpróbálom megmagyarázni... Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője találta ki ezt a megtisztelő címet számomra, és egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ő. Hiszen „feltámadásom” közvetlen és cselekvő tanúja, részese volt! Sárdi Margit, a neves SF-irodalomtörténész javaslatára Attila kért fel, hogy küldjek valamit egy antológiához, amely a „magyar SF tükre” alcímet viselte. Ez 1999-ben történt. Meg is jelentem az Idő hídján-ban, 2000-ben. Eszméletlenül boldog voltam. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy ezután – a 21. századdal együtt – valami (számomra) csodálatos „diadalmenet” következik…

Hogy érted ezt a „diadalmenetet”?

Ha a Puskás Hírmondót (MATÁV, Internet), az ott 2000-2001-ben közreadott tíz-tizenöt novellámat nem is számítom ide (ezek már rég nincsenek kint a Neten), újra-felfedeztetésem megtörtént. Egy bánatos levelem nyomán Sárdi tanárnő ajánlotta nekem a Galaktika-pótló ÁTJÁRÓ-t is, azután pedig már magamtól is megtaláltam az új Galaktikát. Mindezt (MÖBIUS, ÁTJÁRÓ, GALAKTIKA) Attila „hatáskörében”, támogatásával, szerkesztésével, stb., aki természetesen az SF irodalomtörténetből azt is tudja (noha akkoriban sci-fit még nem igen olvashatott), hogy én benne voltam a Galaktika 27-esben, és 5 évvel később, 82-ben – egy egész kötetnyi novellával - a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban (Kétszemélyes világ). Aztán 18 évig szinte semmi!

Mit jelent az, hogy „szinte”?

1997-ben megjelent ugyan egy nem kis terjedelmű novellám egy nemzetközi antológiában (A találkozás, IPM könyvek, Pharma Press Kiadó), de erről engem a szerkesztő és a kiadó „elfelejtett” értesíteni. Öt évvel később szereztem róla tudomást az interneten csámborogva, meg is haragudtam nagyon! (Már csak azért is, mert ma már képtelenség megszerezni azt a könyvet.)

De hát akkor már javában folyt a túlélő program…

Mármint az Olvasó szempontjából. Ez az egyetlen hiteles nézete a nagy visszatérésnek. Én magam nem így néztem erre. Mindig is írtam valamit. A „kiadás” oldalról sem igaz. Hiszen mindig volt „valakinél” kiadatlan novellám. Nem is egy. Viszont a „bevétel” oldalon tényleg egy kerek nulla állt, majdnem húsz évig. Ennek is megvan a – sokak számára valószínűleg teljesen hihetetlen – magyarázata. Én ugyanis lényegében egész életemben „magamnak írtam”. Jó hülyén hangzik, igaz…? Soha nem kilincseltem kiadóknál, szerkesztőségeknél. Tényleg! Írásaimat kizárólag bizonyos személyeknek küldtem el, postán.

Kik voltak ezek a bizonyos személyek?

Kuczka Péter, Trethon Judit, Sárdi Margit, Németh Attila, Hargitai Henrik, Michaleczky Péter. Kész. Ennyi. Szinte gyermekkorom óta úgy képzeltem (álmodoztam, reménykedtem), hogy ezek a neves SF irodalmárok úgyis felismerik majd nem hétköznapi írói méreteimet, és akkor már jöhet a világhír…! Közben teltek-múltak az évtizedek, nekem pedig mindig volt olvasnivalóm. Újra meg újra megkönnyeztem, emellett persze minden esetben többé-kevésbé át is írtam a történeteimet - és vártam a startpisztoly dörrenését. Én lényegében egy lépéssel többet sem tettem ennél soha. Mint az a borosgazda, aki évtizedekig érleli (és iszogatja) kedvenc nedűjét. A startpisztoly eddig kétszer dörrent: Kuczka és Sárdi kezében. Kábé huszonöt évenként. Hát tehetek én erről…?

Hát, egyedi marketingstratégia…

Na, még valamit talán… Több évtizede már, hogy hallottam (olvastam) egy nagyon fontos gondolatot. Már nem emlékszem, kitől – talán James D. Watson, a DNS kettős spirál felfedezője, vagy Szentgyörgyi Albert, vagy valaki más ebből a „nagyságrend”-ből… Valahogy úgy hangzott: „Az ember körülbelül harminc éves koráig képes a szellemi alkotásra.” Új gondolatokra, ötletekre, felfedezésekre. Azután tanul, épül, képességei elmélyülnek. A tudós (vagy művész) élete végéig „abból él”, és ha jól csinálja, jól megél, amit fiatalkorában az agya létrehozott.

Abból él, esetleg túlél…

Nos, ez sem „túlélést” jelent, hanem inkább a „megélésre” ad lehetőséget, bíztatást, reményt. Igazán „új” novellát például mindössze kettőt írtam ebben az évezredben (Szerencsejáték, és Álomutazás – elérhető áron.) De harmincas éveimből nem csak a megírt, vagy „elkezdett” novelláim, hanem rengeteg feljegyzett ötlet, vázlat, akár készre munkált epizód, dialógus is a rendelkezésemre áll. Nem élek addig, amíg ez mind megvalósulhat. De a túlélés tényleg nem rajtam múlik.

Aktivizálhatják magukat a szerkesztők, kiadók is…

Lap 2/3

Elcsépelt kérdés, de nem tudom, hogy lehet eredetibb módon feltenni: hogyan, miért kezdtél el írni?

Először 1955-ben, hetedikes koromban ötlött fel bennem, hogy „írnom kell”. Amikor hazamentem Gödöllőre a csillebérci Úttörőtáborból. Jó volt ott… Jó kaják, érdekes programok, új barátok. „Élmény” volt! Akkor ötlött fel bennem, hogy ezt nem szabad elfelejteni. Le kell írni. (Ma is megvan valahol fél tonnányi papírjaim között.) És később is, sokáig, kizárólag a saját élményeimet írtam le különböző – többnyire gondosan eldugdosott – füzetekbe. De erre a „később”-re még visszatérek.

Ilyen fiatalon az elsődleges közönség, gondolom, a család, a barátok lehettek.

Előbb azt szeretném – mintegy háttérként – felrajzolni, hogy milyen volt is akkoriban a mi családunk élete. Hát, mondjuk visszafogottan úgy: kissé szegényes. Nem eredendően. Csak „abban” az időben. Egy igazi, menthetetlenül értelmiségi család - Rákosi alatt… A „péceli nagypapa”, dr. Kasztovszky Dezső néhány évvel korábban, a negyvenes években községi főjegyző volt. (Másik nagyapámat, dr. Pécsy Béla gimnáziumi tanárt az első világháborúban, néhány hónappal édesanyám születése előtt veszítette el a család.) Mindkét nagymamám tanárnő volt, továbbá édesanyám is. 1942 februárjában például Telekpusztán, egy tanyasi iskolában, amelynek épületében hozott engem a világra.

Egy tanyasi iskolában születtél?

Édesanyám a méteres hó miatt haza sem tudott menni, apám ökrös szekérrel vitte az iskolába a helyi bábaasszonyt. Apám, dr. Kasztovszky Béla egyébként akkortájt – mint diplomás jogász – jegyzőgyakornok volt egy alföldi községben. Pár évvel később – a Don-kanyar helyett – halálra körözött katonaszökevény. Na, akkor most már talán nem kell megmagyarázni, hogy milyen „sikeres” család voltunk mi az ötvenes években… Sehol egyetlen munkás a családban – a 17. századig visszamenőleg. Apám – az „akkor is” sikeres barátainak köszönhetően – kapott egy gondnoki állást a Villányi úti, majd a gödöllői Agráregyetemen. Anyuka sokáig „háztartásbeli” volt, majd – ötvenhat után – pénztáros egy közétkeztetési vállalatnál. Ma már (bizony, elég régóta) mindannyian békében nyugodnak. A bátyám és az én gimnáziumi felvételem pedig szóba sem kerülhetett. (Azért leérettségiztem – egy technikumban -, és később, „aktív” KISZ-tagként, már egyetemre is mehettem.)

Eléggé behatároltak voltak a lehetőségek…

Nem volt a mi világunk az én gyermekkoromban valami „nyitott” világ. De könyv – hát az bizony volt a polcainkon bőven. Majd egyszer azt is elmesélem, hogy miket olvastam azokban az években. „Balról-jobbra”, méterre, kilóra. De most az írásról kérdeztél.

Az első művet egy úttörőtábor ihlette…

Igen. A második „művem” egy pályamunka volt. A gödöllői Petőfi Sándor Általános Iskolába is eljutott az Úttörőszövetség pályázati felhívása: egy képzeletbeli (mondjuk: fantasztikus) történetet kell írni. Nosza, megírtam az Ifjúság városát, azt hiszem, akkor nyolcadikos voltam már. Ebben a „novellában” aztán volt „minden”: helikopter, televíziós rádió, űrhajó, stb. Később kiderült, hogy megnyertem azt a pályázatot. Kaptam egy oklevelet is. Nagyon büszke voltam. Mivel a pályaművet Anyuka gépelte le, megmutatták Rudi bácsinak, nagymama unokatestvérének, a neves sebésztanárnak is. Rudi bácsi azt mondta: „Tiszta Wells!” - Én akkor még nem tudtam erről a Wells-ről, de érdekelni kezdett. Egy-két egyéb – többnyire ponyva-típusú – fantasztikus könyvet is találtam a padláson, melyek akkor, átmenetileg nagy izgalomba hoztak, egy kissé talán (öntudatlanul) „tudatformáltak” is, de… Akkor ez nekem még „korai” volt.

Később hogyan folytatódott a kapcsolat az írással?

Jöttek a középiskolás évek, jött az első szerelem. Meg a többi. Naná, hogy „felötlött bennem”: írni szeretnék. Írnom kell! Mindent, ami ebbe a „forró fiókba” való. Vers, napló, levél, stb. Levél…? – a leghosszabb levelem nyolcvan oldalasra kerekedett, hártyavékony légiposta-papírra kellett írnom, hogy elküldhessem.

Nyolcvan oldal?!

Persze egyáltalán nem igazi levél volt. Sokkal több, akár valamiféle absztrakt novellának is nevezhető. Igen, ezek már (ma már bízvást mondható, hogy:) írói „ujjgyakorlatok” voltak. Szép, és egymással összecsengő szavak, gondolatok. A hódítás szolgálatában: teljesen eredeti és szokatlan ötletek, képek, mondatok. Igen, ezekben a középiskolai években már „felötlött”… Nem sokkal később, amikor már egyetemre jártam, konkretizálódott is. Versek még mindig keletkeztek lelkes agyamban, de valahogy egyszer rájöttem, hogy a próza sokkal szabadabb. A napló-forma sem köthetett már meg – kidobtam az egész „lefutott” paksamétát, és most már elkezdtem olyan „napló”-kat írni, amelyeknek a szürke, hétköznapi valóság csupán háttere, motivációja. Azt hiszem, ezek már „igazi”, noha diákosan egocentrikus, vagyis tipikusan „egyszemélyes” (tehát közölhetetlen) novellák voltak. És egyáltalán nem tudományos-fantasztikusak!

Mintha a későbbi kötet címe köszönne vissza bennük: „Egyszemélyes világ”. Hogyan jött a képbe a tudományos fantasztikum? Még a régebbi pályázat utóhatásaként?

Először Gödöllőn, tizenkét-tizenhárom éves koromban, a kert-végi reteráton - ezt elmeséltem mintegy tizenöt-húsz főnyi „lelkes közönségemnek” a 2005. nyári Sziget Fesztiválon. (A honlapomon, az Inside/Gondolatok menüpont alatt elolvasható.) Aztán – vagy hat évvel később – egy évfolyamtársi házibulin valaki megmutatott egy antológiát, Riadó a Naprendszerben volt a címe. Tulajdonképpen az hozott lázba, hogy a srác semmiképpen sem volt hajlandó kölcsönadni. Kénytelen voltam megvenni. Elolvastam azokat a novellákat. Aztán még egyszer elolvastam, néhányat harmadszor is, és kész. Mint a lórúgás... Meg voltam fertőzve.

Mivel járt ez a fertőzés?

Attól kezdve mindent megvettem – könyvesboltban, antikváriumban -, amire ráírta a kiadó: „tudományos-fantasztikus”. Néhány hónapig (talán egy-két évig) csak olvastam. Egyszer aztán a feleségem rám szólt: „Ha feleannyi fantasztikus könyvet olvasnál – egyet meg is írhatnál!”

Igaz hát a mondás: „keresd a nőt!”

Azért csak majdnem, mert addigra már olyan sok SF novellát elolvastam, hogy egyre erősebben kialakult bennem az érzés, sőt „tudat”, hogy… Nem igazán jók ezek. Néhány igen, de a többségük nem. ÉN JOBBAT tudnék írni ennél, meg ennél… „Ez” a válasz!!! Ez a válasz, ez a gondolat valamikor a hetvenes évek elején született meg. Az első SF novellám pedig körülbelül három év alatt. (Jóval – talán tíz évvel - később azzal a címmel jelent meg: Musztafa.)

Mikor nevezted magad gondolatban írónak, s mikor mondták ki ezt mások is rólad?

Először akkor nevez(het)tem magamat „író”-nak, amikor megjelent a Kétszemélyes világ. Az írószövetségi író-óvodában még nem, és a Galaktika 27-es megjelenésekor sem. (De már voltak elképzeléseim öregkoromról. Mondjam…? – azóta is.) Engem „író”-nak pedig először – tudomásom szerint – az évezred utolsó éveiben, az interneten neveztek. Írásban. Nyilvánosan. Talán Sárdi Margit írta, de ez nem biztos.

Lap 3/3

Milyen lehetőségei voltak akkoriban egy kezdő írónak?

Én nem tudom (mert afféle bátortalan, élhetetlen amatőrként meg sem próbáltam kihasználni), hogy 35-40 évvel ezelőtt milyen lehetőségek álltak egy kezdő író rendelkezésére. De az biztos, hogy lényegesen jobbak, mint manapság. Miért? A közismert, ironikus szólás szerint: „ennek több oka van”.

Mégpedig?

Először is: abban a korszakban a sci-fi még nem vonult (önkéntes, vagy kényszerű) gettóba. Ellenkezőleg! Szinte minden magyar könyvkiadó (Bibliotheca, Európa, Gondolat, Irodalmi, Kossuth, Magvető, Móra, Szépirodalmi, Táncsics, VEGA, stb. stb.) rendszeresen adott ki tudományos-fantasztikus köteteket. Nem csak az ún. „ifjúsági” szektorban, hanem gyakran nagyon is színvonalas külsejű és tartalmú könyveket, mondjuk ki bátran: mind a kiadás, mind az olvasók szempontjából megbecsült „szépirodalmi” műveket. Mégpedig többnyire meglehetősen nagy példányszámban. És olcsón…

Mit jelentett ez az olcsóság?

A mai fiatal olvasók talán nem is tudják: akkoriban teljesen „természetes” volt, hogy az ember könyveket vásárol... Szinte minden nap, vagy legalábbis igen gyakran, rendszeresen. Én is rendszeresen jártam a könyvesboltokat, szinte vadásztam ezekre a különös, varázslatos történetekre. Képzeld el ugyanezt „ma”…! - egy kimondottan szerény körülmények között élő család egyetemista gyermeke – szenvedélyesen „gyűjtötte” a könyveket! (Nem úgy manapság ugyanő, viszonylag jól kereső, meglett korú emberként.) Egy nyilvánvaló jelenkori közhely: a könyv – fényűzés! Jól meg kell gondolni, mikor, milyen „alkalomra”, melyik könyvet vásárolja meg az ember. (Főleg karácsonyra, születésnapra, általában ajándékba.) A „könyvgyűjtő” manapság vagy nagyon gazdag, vagy nagyon megszállott ember. Ezt azért tudni kell, hogy megértsük azt a – sok egyéb szempontból nem valami dicső - kort…

Konkrét számokban mit jelentett ez?

Én a hatvanas-hetvenes években körülbelül három-négyszáz SF könyvet, és minden megjelenő folyóiratot megvettem magamnak. Nem csak SF folyóiratokat, hanem „marginális”, „motivációs” kiadványokat is (Nagyvilág, Világosság, Új Írás, Rakéta, stb.). A havi ösztöndíjam 8-900 forint volt – a Galaktika egy száma pedig tizenkettő. Az első Kozmosz Fantasztikus Könyv (Asimov: A halhatatlanság halála) 8 forintba került. Pedig nagyon vonzó kivitelű könyv volt! A szerkesztőségek pedig (azt hiszem) örültek, ha egy-egy új, fiatal magyar szerző jelentkezett.

Akkor tényleg nagyot változott a világ, mert ma már mintha inkább nyűg lenne az ilyesmi…

Nekem örült a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, név szerint Kuczka Péter. Teljesen ismeretlenül, néhány nappal az első jelentkezésem után. Akkoriban ugyanis még nem volt valami sok magyar sci-fi író. De akik „voltak” (Zsoldos, Botond-Bolics, Csernai, Szepes, később Szentmihályi Szabó, Lőrincz, Nemere és így tovább…), nos, azok a magyar szerzők, már azokban az időkben is nagyon népszerű szerzők voltak!

S Kasztovszky Béla csatlakozott hozzájuk…

Én nem vagyok (nem voltam) e tekintetben „mérvadó”. Talán már unalmas, de – ismét utalva többször említett, ha nem is kifejezetten gátlásos, de mindenképpen, tudatosan „defenzív”, várakozó alkatomra – engem szinte úgy húztak be később a „nagyok” ebbe a körbe, ebbe a csapatba. Amíg ők írtak, szerkesztettek, rengeteg külföldi kapcsolatot teremtettek, közben tanácskoztak, irodalmi vitákat, baráti összejöveteleket tartottak - én, a „magányos farkaskölyök” minden este ott kuksoltam a szoba sarkában álló pici íróasztalomnál, és bágyadt lámpácskám fényénél (nehogy zavarjam az egy szobában alvó öt tagú családot), sorra írtam tele a vonalas és kockás füzeteket. És még utána is általában sokáig bámultam a sötétben immár nem látható mennyezetet. „Fölötte”, mögötte pedig a végtelen, csodálatos Univerzumot. Egy fiatal, de titokban, gondolatban nagyon is törekvő ember voltam, aki folyton csak az egyre jobban megismert létezőnél jobb, tökéletesebb emberről gondolkozik, és talál ki csodával határos (de csak „határos!”) történeteket.

Miért ez a határozott „csak”?

Azért „csak”, mert soha senki nem ingathatott (és ma sem ingathat) meg abban a nagyon erős hitemben, hogy a földön néhány tízezer év alatt ijesztően, szinte betegesen elszaporodott és eluralkodott „ember” - mérhetetlenül többre képes és hivatott, mint amit eddig művelt, és mostanában is művel itt a Földön.

Ez vitathatatlan. Ez írói hitvallás is?

Akkor én már „igazi költő” voltam, és az évek múltával egyre határozottabban „író” akartam lenni. Nem azzá „válni”, mert a tehetségem iránt – akkor még - semmi kétségem nem volt. Hanem „lenni”. Márpedig, ez egyre nyilvánvalóbbá vált, akkor bizony írni is kell! Minél többet, minél (nem „jobbat”, hanem) „tökéletesebbet”. (Ez a szerény koncepció csak annyit változott negyven év alatt, hogy most már nem „tökéletesebbet” akarok írni, hanem: „tökéleteset”!) Hiszen azt elég korán megértettem, hogy soha, senki nem fogja kiadni azokat a lelkes szerelmes verseket. Jaj, bocsánat! - egy kissé „elkanyarodtam” a kérdésedtől…

Semmi gond. Akkor most hol is vagyunk? Első megjelenés?

Amikor beindult a később, elég hamar „legendás” rangra emelkedő GALAKTIKA (az első számot előre vártam, lestem a boltokban!), tovább már nem lehetett elviselni ezt az önmagamra kirótt száműzetést. Egyszer csak gondoltam egy nagyot, megkerestem a Nagy Kuczka szerkesztőségének postacímét, indigóval legépeltem az első novellámat – és „beküldtem”! Azzal a szent meggyőződéssel, hogy most aztán robban a bank!… Most aztán majd mindenki hatalmas izgalomba jön ott a Hungária palotában, és talán máris lázasan találgatják: ki lehet ez az ismeretlen, zseniális (na jó: „tehetséges”) író…?!

Robbant a bank?

Oké, a „láz” talán elmaradt. De azért Kuczka Péter nagyon hamar válaszolt a levelemre, és… tulajdonképpen tényleg az volt az első kérdése: „Ki vagy…?” (Várjuk a további írásokat… stb.)

Ennél több nem is kell elsőre.

Igen. Kuczkától… Hát ezzel az Emberrel „hozott össze” engem az SF. Később persze másokkal is, sok tisztelt szerkesztővel, csodált íróval, nagyszerű baráttal… De az első években „csak” a Móra - Kuczka Péter, Fazekas László, és egy csinos, kedves titkárnő - volt számomra a sci-fi kapcsolat. Az irodalmi élet. Leginkább azonban továbbra is a kis íróasztal, a kis lámpa, az írógép, meg a sarki postaláda.

EGY KÍVÜLÁLLÓ A MOZGALOMBAN – KASZTOVSZKY BÉLA PORTRÉ (2. RÉSZ)

Lap 1/3

Kasztovszky Béla közel három évtizede publikál a magyar science-fiction irodalomban. Novelláskötetét, a Kétszemélyes világot a Galaktika Fantasztikus könyvek sorozatban jelentették meg 56 ezer példányban. A szerző interjút adott Szabó Sándornak, melynek a második rézét alább olvashatjátok.

Szabó Sándor:

Pedig mintha akkoriban ennél sokkal nyüzsgőbb lett volna az SF élet, a hozzá kötődő mozgalom…

Kasztovszky Béla:

Hm. A sci-fi, mint „mozgalom”… Nos. Tudom, hogy volt, van és valószínűleg lesz is ilyen. Elhiszem, elfogadom, sőt... Talán szükségszerű is, hogy legyen. És hasznos – „bizonyos szempont”-ból. De én nem igen vettem benne részt. Ez a fajta („pótcselekvő”) mozgalmi élet - nem az én „alkatom”. A 70-es évek közepéig például egyáltalán nem is tudtam ilyesféle „SF-életről”, sci-fi táborról, általános vagy tematikus rajongói klubmozgalmakról. Én először csak olvastam, élveztem, később pedig „művelni” akartam ezt a talán tényleg marginális, vagy legalábbis parciális, mindenképp izgalmas, néha kifejezetten szép – irodalmi varázslatot. Ma is így vagyok vele, azzal a lényegtelen különbséggel, hogy mostanában már sokkal kevesebb sci-fi-t olvasok, mint akkoriban. De ahová hívnak, oda mindig elmegyek. Első szóra, szívesen. Először a Gödöllői Művelődési Házba, Zelényi Zoltán rádióriporter felvezetésében, aztán - jóval később – Diósgyőrbe, az 1995-ös Hungarocon-ra, Trethon Judit vendégeként. Mostanában pedig már egyre több SF rendezvényre. Mint a műfaj „Nagy Öreg”-je… és ebbe végleg beletörődve. Sziget-Fesztiválok, Átjáró-Találkozó, stb. Ezekre talán később még visszatérek…

Érdekes, hogy most vagy benne jobban, amikor az akkorihoz képest alig van valami mozgás SF téren.

Azt, hogy Magyarországon „van SF-élet”, azt már 1975-ben (amikor még egyetlen írásom sem jelent meg) megtudtam. Nem akárkitől, hanem magától a magas Írószövetségtől. Addigra volt már Kuczkánál néhány leadott novellám, otthon pedig két-három udvarias, lakonikus, de feltétlenül „bíztató” levél a hazai SF Atyjától. Egyszer aztán egy meghívó is érkezett… Mégpedig a Magyar Írók Szövetségétől, annak is a Tudományos-Fantasztikus Irodalmi Munkabizottságától!

Mert akkor még olyan is volt…

Volt. Kevés ahhoz egy önjelölt, titkos „költő” ihlete, egy kezdő, amatőr sci-fi író szókincse, hogy kifejezzem azt az izgalmat, megilletődöttséget, amit én akkor éreztem, amikor először elmentem az Írószövetség Bajza utcai székházába. (Azután még sokszor, majdnem két évig rendszeresen.) Ugyanazzal az érzéssel.

Miért is hívtak meg téged?

Nem csak engem hívtak meg, hanem „mindenkit”! Néhány igazi „profit”, és több mint húsz „amatőrt”. Vagyis 1975 nyarán az Írószövetség SF Munkabizottsága beindított valami újat…. (Én akkor is, később is „író-óvodának” neveztem.) A meghívottak némelyike persze egyáltalán nem volt kibékülve ezzel az „amatőr”-, vagy „kezdő”-séggel. Volt olyan ifjú titán is közöttünk, aki - megjelent írásainak mennyiségére hivatkozva - már azokban az időkben az írószövetségi „rendes” tagságért protestált (az illető egyébként jelenleg Európa második legtermékenyebb írója, a mai napig 420 kötete jelent meg), de azért akkor, „oda” minden meghívott szívesen eljött. Még István is.

Mit csináltatok ott?

Három „tanulócsoportba” osztott be minket Kuczka Péter, a hazai SF nagy mágusa. Most nem használok jelzőket, nem akarok lelkendezni. Elég lesz a három „osztály” névsora, és… osztályfőnöke.

Zsoldos Péter csoportja:

Zoltán Attila, Zoltán Pál, Práger László, Kassai Péter, Pápay Kálmán, Karcag György, Aczél Zsuzsa, Weinbrenner Rudolf.

Szentmihályi Szabó Péter csoportja:

Havasi Terézia, Selmeczi György, Demeter Attila, Putnoki Imre, Kaszás István, Nedeczky Ferenc, Kövesdi …….. És…

Hernádi Gyula csoportja:

Nemere István, Kasztovszky Béla, Dr. Szathmári Jenő István, Hosszú Ágnes, Mittermayer Vilmos, Rubin Gábor, Tavaszi Sándor, Juhász Dorottya. Később csatlakoztak: Szegedi Pál és Vida Katalin.

Tehát Hernádi Gyula tanítványa lettél.

Gyula bácsi fantasztikus volt! Ha kellett, akár tudományos-fantasztikus is. Soha, semmi nem ér föl azokkal a Bajza utcai délutánokkal… Hernádi Gyulával megismerkedni, vele hamarosan személyes barátságba kerülni, „neki írni” – ez egy élet értelme is lehet akár. Egyszer adott nekünk egy házi feladatot: az ún. Tunguz meteorit rejtélyét (ma is birtokomban van az összes csoportunk-beli „megfejtés”). Én hármat írtam, s meg is jelent nyomtatásban mind a három. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Hernádi Gyula személyisége, vitalitása, gondolkodása örökre beépült az én emberi gondolkodásomba, írói világomba. A vele töltött „foglalkozások” nem kerültek „regisztrálásra”. Nem, ezt nem lehetett volna megtenni, már akkor sem. Pedig megérne – ha mi, nyolc tanítványaként egyszer összefognánk – néhány misét. Sajnost, most már… egy gyászmisét is.

Miből álltak ezek a foglalkozások, összejövetelek?

Ez a Bajza utcai „szeminárium” – igényessége által - önmagában is nagyon fontos, értékes volt. Valószínűleg mind a huszonhármunknak. (Talán még neves, tekintélyes oktatóinknak is.) De mi ennél (majdnem) többet is kihoztunk belőle. Hamis, hiányos lenne ez az emlékezés, ez a tudósítás, ha csak a „nagyokról” szólna. Igen, mi is „összejöttünk” ott egymással, az óvodások… Ma is megvan egy olyan dosszié is az én otthoni, szinte már kezelhetetlen irattáramban, melynek kopott felirata: „Körkapcsolás”. Gyűjtöttük egymás novelláit, bírálatokat gépeltünk szorgalmasan ezekről a naszcensz művekről, s mindig lelkiismeretesen el is küldtük egymásnak postán. Mi hárman pedig (Nemere, Szathmári, Kasztovszky) nagyon hamar, és elég tartósan összebarátkoztunk. A Bajza utcán kívül is gyakran összejöttünk Esztergomban, a Szüret utcában és Albertfalván – „nagy terveink” voltak… Nem kevesebb, mint egy novelláskötet (Emlékek a bázison) kiadása! Nemere írta az „összekötő” szöveget, én meg gyűjtöttem a novellákat. Végül – sajnos – nem lett belőle semmi.

Lett helyette más.

Én 77-ben megjelentem a Galaktikában, Nemere ezután már tonnaszámra írta a könyveit, Jenő pedig… Nos, ő sajnos – egyelőre - alig olvasható. Pedig nagyon tehetséges volt! Szépen, szellemesen írt, csillogó fantáziával, eredeti humorral. De hát az író-sors - kiszámíthatatlan. Most, harminc évvel később is csak ezt kérdezem: Csak a sci-fi-ben…? – Nem tudom… Tehát. Igen, „volt” 90 előtti SF-élet a magyar irodalomban! Amikor már (néhányan) kirepültünk ebből a Bajza utcai fészekből, akkor is. Az Írószövetség SF Munkabizottsága élt, működött, szervezett és tanított tovább. Még 1983-ban is jöttek meghívók jeles „szakmai” rendezvényekre, előadásokra és irodalmi vitákra, s én el is mentem mindegyikre. Ott ismerkedtem meg Csernai Zoli bácsival, Fekete Gyulával, Bor Ambrussal, Lőrincz Lacival, Szepes Máriával és hasonló klasszisokkal. Három évig gyűjtöttem a Science Fiction Tájékoztató-t, a Magyar Írók Szövetsége Tudományos-Fantasztikus Irodalmi Munkabizottságának kiadványát. Ma is megvannak. (De jó is lenne, ha valami – mondjuk óvatosan: - „hasonló” kiadvány manapság is megjelenne…! Azzal a tartalommal, koncepcióval, azon a színvonalon.)

Még akár ez is előfordulhat.

Lehetne! És talán lesz is, idővel... Visszatérve ahhoz az egyszerű, majdhogy nem nyers külső megjelenésű, épphogy csak nem „stencilezett” írószövetségi SF-Tájékoztató-hoz, megint bőven elég lesz a puszta névsor felsorolása.

Főszerkesztő: Csernai Zoltán, Felelős szerkesztő: Kuczka Péter, Felelős kiadó: Fábián Zoltán, majd Fekete Gyula A szerkesztőbizottság további tagjai: Gyertyán Ervin, Illés Lajos, Karig Sára, Nagy Miklós, Radó György, Szoboszlai Margit, Lőrincz L. László, Szentmihályi Szabó Péter.

Hát beszéljünk ezek után sci-fi klubmozgalomról? Százezres olvasótáborról? Egyesületekről, találkozókról, szerepjátékokról és képregényekről? Na ne már… Én legalábbis – azok után az „arany évek” után – nem szeretnék. És nem is tudok. Én, egy állami nagyvállalat „beosztott” villamosmérnöke, a maga idejében mindig családszerető mintaférj és minta-apa, a mindennapi munkám után – esténként – valami egészen egyéni (2006-ban már nyugodtan úgy is mondhatom:) „Kasztovszky-sci-fi”-t írtam és írok, és ha időnként valahová meghívnak – akkor most is mindig ott vagyok. Szívesen és örömmel. Ugyanolyan lelkesen, mint harminc évvel ezelőtt.

Lap 2/3

Hogyan lett ezekből az írásokból önálló kötet?

A hetvenes évek elejétől írtam a novellákat lelkesen, hatalmas önbizalommal, és sorra küldtem Kuczkának, Fazekas Lacinak. Annyi változás volt csupán, hogy a Móra Kiadó időközben kiköltözött a Május 1. (jelenleg Hermina) útra. Néha oda is kimentem. Néha találkoztam azokkal, akiktől az életem „jobbra fordulását” vártam. És a kötet alakult… Kuczka Péter egy ízben „titokban” meg is mutatta Fazekas Laci lektori jelentését. Öt-hat percre ott is hagyott vele abban a kis beépített bútoros irodájában, mintegy sugalmazva, hogy másoljam csak le magamnak, ha akarom. Meg is tettem. (A honlapomon - huszonöt évvel később - ezt az első igazi „kritikát” is jelentettem.) Laci így sommázta a lektorit: „Sikerült kiküzdenie egyéni stílusát…” – hát, nem semmi. De én akkor még én is egy fiatal, vagány srác voltam…

Vagány? Milyen szempontból?

Sohasem tudhatom meg (hiszen már régóta mindketten „odaát” szerkesztik a Túlvilág legszínvonalasabb sci-fi kiadványait), észrevették-e, hogy én a lektorált, gyakorlatilag már jóváhagyott anyag utolsó szerzői korrektúrájának ürügyén a legtöbb novellámat még egyszer, jócskán átírtam, és további kettőt egyszerűen belecsempésztem!? Talán észrevették. De nem szóltak. És egyszer csak, 1982-ben tizenhat novellám, a Kétszemélyes világ című kötet megjelent. Az akkor – és talán azóta is - „legrangosabb” magyar SF-kiadványban, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. Ötvenhatezer példányban.

Milyen érzés volt?

Milyen érzés volt? – nincs arra szó a legvastagabb szótárakban sem. Néhány emlékezetes epizód talán… Azon a napon, amikor a könyvem megjelent, gyorsan megvettem a könyvesboltban (három vagy négy példányban), és mentem a kislányomért a Statisztika Marcibányi téri sportcsarnokába. Éppen egy nagyszabású verseny volt aznap. Magyarország legjobb tíz-tizenkét éves pingpongos-lányai (többek között a későbbi ifjúsági európa-bajnokok) adták kézről-kézre azt a nevezetes könyvet: „Jutka! Ezt a könyvet tényleg a te apukád írta…?!”

És tényleg…

Azután pedig „ajánlottam”, dedikáltam. A legelsőt már másnap reggel, Kováts Emil barátomnak, az akkoriban már egyre híresebb, általam születése óta ismert Kriszta édesapjának, első munkahelyi felettesemnek, a villamosenergia-iparág bizonyos speciális szakterülete egyik legkiválóbb mérnökének kezébe adtam, aki ragaszkodott hozzá, hogy az ő tollával írjak bele. Nem akármilyen írószer volt az, hanem egy ezüst, „órás” golyóstoll, nálunk még újdonság. Éppen akkor hozta az arab világból, önmagában is úttörő jellegű műszaki kiküldetéséből. A különleges golyóstollat természetesen nyomban nekem ajándékozta, azóta is ott szárad benne a festék egy márvány-bronz tolltartóban, a mi emlékekkel túlterhelt lakásunk egyik „reprezentatív” polcán.

Volt azután néhány olyan Kétszemélyes világ kötet is, amelyikbe másfél-kétoldalnyi „ajánlást” írtam, az Utószó utáni üres lapokra. Az én szüleim (micsoda megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen késedelem!!!) akkor már nem éltek. De voltak, akik helyettesítették őket… Ezt most tényleg nem részletezem. Pót-apám, Dr. Csikós Béla majd visszatér a műveimben, először a 2006. áprilisi Galaktikában, a Nóva Bellatrix-ban, és… Na most elérzékenyültem, ami egyébként is elég jellemző rám, de… kit érdekel?

Hivatalos kritikai fogadtatás?

Egy recenzió, mert annak „rangja” volt! Szentmihályi-Szabó Péter, a profi író, a mi Bajza utcai tanítómestereink egyike... Ő azt írta nekem levélben, postafordultával, hogy nagyon örül a novelláimnak! Végre egy „jó, magyar” sci-fi... Satöbbi.

Lap 3/3

Így indult el a karriered. Gondoltad volna, hogy „nagy túlélőként” fog kiteljesedni?

A „túlélés” szakasza számomra egyértelműen, és kellőképpen „megünnepelten” Az Idő hídján című magyar SF-antológiával kezdődött – 1999-2000-ben. Attól kezdve „fut a szekér” – szinte folyamatosan. Mostanában legnagyobb meglepetésemre, szinte hihetetlenül, de „akkor” – a régi szép időkben – nagyon is „elvártan”, úgyszólván tervezetten.

És a kettő között? Mit kellett túlélni?

Az Idő hídján-t megelőző utolsó publikáció(i)m 1997-ben jelentek meg, Trethon Judit „gondozásában”. Az X-Magazinban és egy nagyon színvonalas nemzetközi antológiában, amelynek megjelenéséről egyáltalán nem is tudtam. (Erről már korábban beszámoltam.) Nem tekintem lényegesnek, illetve nem szívesen gondolok rá. Vagyis összefoglalóan azt kell mondanom, hogy ez a Nagy Áramszünet kb. 17 évig tartott. (Egyébként már régen „véglegesnek” látszott.) Alig akartam elhinni, amikor ez az egész „sci-fi írói karrier” mégis, újra beindult….

Elkeserített, hogy ilyen sokáig semmi?…

Ne gondold persze, hogy ez nekem nagy (vagy akár bármilyen kicsi) gondot okozott. Én úgyis mindenkor „tudtam” és tudom, hogy a tehetség, a halhatatlanság, stb… Na, hagyjuk ezt. Viszont: a nyolcvanas-kilencvenes években nagyon „beindult” az én személyes életem sok MÁS (az „írogatás”-nál sokkal, de sokkal fontosabb!) tényezője is. Család(ok), gyerek(ek), önálló és egész tűrhető megélhetés, szakmai és kenyérkereseti előmenetel, stb. Így van, én azt a bizonyos korszakot egyáltalán nem „íróként” éltem meg. Családomon kívül egyébként is alig akadtak olyan ismerőseim, akik tudtak erről a „furcsa hobbim”-ról. Én azonban sohasem feledkeztem meg a novelláimról! Sőt… De évről-évre, és egyre, egészen másképp viszonyultam hozzájuk, mint 1982 előtt (és után), életem néhány szép, izgalmas esztendejében.

Figyelemmel követted azért, hogy mi zajlik közben az SF életben?

Nem „követtem” én semmit! Akkor sem, most sem. Sem az „elburjánzó” SF kiadványokat, sem a kiadókat. Korábban sem, a „dicső,” 25-30 évvel ezelőtti években sem – és manapság sem. Nem „húzódtam” én vissza, hiszen… Szóval te már érted ezt, nyilván. Célozgattam rá néhányszor.

De azért írtál.

Igen, írtam. Keveset, de nagyon jó „hangulattal”. Miről? – ez mostanában (vagy időközben) már szinte teljes egészében olvasható (vagy olvasható volt). Ha valaki oda figyel(t). Na persze, azért jól sejted… Van még a „tarsoly”-ban is egy s más.

De ha se kilátásban lévő publikációs lehetőség, se figyelemmel kísért SF élet, ahova visszakerülni szándékozol, akkor mi volt az írás… mondjuk így, célja?

Milyen „céllal”…? Na, figyelj csak! Elmesélek egy közelmúltbeli epizódot erről…

Kb. két évvel ezelőtt úgy adódott, hogy futólag – e-mail útján – ki tudja, hány év után, és mindössze pár napra, ismét kapcsolatba kerültem egy („a”) hajdani („legjobb”) barátommal. Évfolyamtársammal, sőt, családi alapokról eredő, szóval tényleg igazi, ifjúkori baráttal, többek között rendszeres tarokkpartneremmel (lásd: Szerencsejáték, Átjáró 14.!), stb. Ő bizony ma már egy valódi, gazdag üzletember, címzetes egyetemi tanár. Valahogy úgy alakult ez a „Mi újság?”- típusú levelezésünk, hogy végül egy vaskos borítékban elküldtem neki (és kedves, szeretett családjának) mindhárom Átjáró Magazint, amelyekben megjelentem, és úgy emlékszem, már a 177-es Galaktikát is. Laci válasza nagyon „érdekes” volt: - „Elolvastuk, érdekes, profi munka… Csak azt nem értjük, hogy MIÉRT csinálod ezt? Milyen céllal?”

Ennyit erről. „Miért ír az író?” – nagyon eredeti kérdés! Én azt javasoltam, kérdezze meg más íróktól is, akár immár halottakról is, gondolatban, és… Ez a rövid kontaktus is megszakadt újra. Pedig, tulajdonképpen, igaza van. Ő egy hatalmas budai házban él, én meg itt, a pesterzsébeti panelház hetedik emeletén…

Az „Idő hídján” c. kötetben megjelent „régiek” közül csak te maradtál talpon, kezdtél újra aktívan publikálni. Szerinted mi ennek az oka?

Hogy miért „pont” én? Na hát, ez tényleg egy eléggé zavarba ejtő kérdés. Az Idő hídján szerinted egy író-temető talán?…

Ha nem is temető, de nem is a mai SF tükre, inkább tisztelgés egy korábban indult generáció felé. Akik közül kevesen kezdték újra, egész pontosan csak te.

De hiszen éppen annak köszönhető a „visszatérésem”, hogy ebbe a kötetbe engem IS beválogattak!… De hiszen éppen azóta keresnek meg „mások” is, nem csak Sárdi Margit. Na jó… sokan azért nem. De én azóta nem Trethonnak küldöm „be” az írásaimat, hanem… Szóval „el” – Sárdi Margitnak, „be” pedig – Németh Attilának. Másnak – egyelőre – még mindig nem, de ki tudja… Hátha egyszer utána nézek ezeknek az „elburjánzó” kiadóknak is. Ha már ők nem néznek énutánam.

Eddig inkább csak novellákat publikáltál, de az áprilisi Galaktikában egy kisregényed első részét olvashatjuk, a Nóva Bellatrix-ot. Miért váltottál át a novelláról, ha eddig csak novellát írtál?

Nekem minden írásom: „novella”! Akárhány oldal, akárhány tízezer karakter. Én NOVELLISTA vagyok, és az is maradok. Novella a Nóva Bellatrix is, a Zöld lámpa is, és természetesen a 82-ben megjelent Lézercsillag-folyosók is. Ez nem terjedelmi kérdés, én soha nem írtam le azt a szót, hogy „kisregény”. A „regény” szót is csak a közelmúltban, hatalmas megilletődöttséggel. De hát ötszázezer karakter azért…

Ötszázezer? Az már valóban megköveteli magának a regény titulust.

Majd ha egyszer (remélhetőleg) elolvasod az immár kész, leadott, „első” regényemet („munkacíme”: Találtkapitány országa), megérted, hogy azt is UGYANEZ, a harminc éve novellistaként emlegetett Kasztovszky Béla írta, s amely mű jelenleg – minő „véletlen!” – Németh Attilánál van. Még az sem lehetetlen, hogy 2007-ben meg is jelenik a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Dehogy is „hagytam én ott” a novellát! Ha majd (jóval hamarabb) szakítasz időt a Nóva Bellatrix elolvasására, te is megérted mindezt…

Szakítok rá időt… Köszönöm a beszélgetést!

...............................................................

Sziget Fesztivál

GALAKTIKA-Sziget, 2005. augusztus 16.

író-olvasó találkozó

Németh Attila:

A GALAKTIKA irodalmi szerkesztője üdvözli a közönséget, majd a meghívott írót. Röviden bemutatja: Kasztovszky Béla ismert magyar sci-fi novellista, akinek első írása a GALAKTIKA 27. számában jelent meg 1977-ben, később egy novelláskötete is, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. Különböző SF-folyóiratokban jelentek meg novellái, az Új Galaktika eddig két elbeszélését közölte. Már nem fiatal ember („…születési dátuma szerint apám lehetne…”), de gondolkodásmódja és írásai fiatal lélekre vallanak. Övé a szó…

Kasztovszky Béla:

Köszönöm a meghívást! Őszintén mondom: nagy megtiszteltetés, izgalmas élmény ez számomra. Bemutatkozom tehát: villamosmérnök vagyok, első munkahelyes. Azon kívül családos ember, budapesti lakos. Semmi különös. Ha csak az nem, hogy író "is" vagyok. Amatőr író. Erre még visszatérek…

Igyekeztem felkészülni erre a rendezvényre, még puskát is készítettem, és ha megengeditek, néha belepillantok majd… Mire készültem? – hát arra, amit a tisztelt Meghívó elvárt tőlem. Ugyanis ebben a legújabb, augusztusi Galaktikában, és azt hiszem, már az előzőben is, van egy kis rövid beharangozó, ami arról szól, hogy Kasztovszky Béla, „a műfaj nagy túlélője” arról fog beszélni, hogy hogyan jutott el a Galaktikától a Galaktikáig. Ez egy nagyon szellemes szójáték, mert hiszen mindannyian tudjátok – ha már kijöttetek ide -, hogy a Galaktika most a második életét, reinkarnációját éli. És máris, hihetetlen sebességgel felzárkózott az elsőhöz! Tehát maga a Galaktika a „nagy túlélő”!! - Glasgow-ra célzok, ha valaki nem tudná. Az „új” Galaktika ugyanis néhány napja Európa legjobb SF-magazinja lett, mégpedig mindössze… talán nyolc hónap alatt.

Németh:

Tíz, ezt a főszerkesztő úr nem győzi elégszer elmondani. Tíz hónap.

Kasztovszky:

Bocsánat! Bocsánat... A lényeg: én erre nagyon büszke vagyok! Persze az „előző” Galaktikára is. Na most, ugyanakkor el kell mondanom, hogy a beharangozónak a címén („A Galaktikától a Galaktikáig”) sokat töprengtem, ezt szellemesnek, de kevésnek, hiányosnak éreztem. Én azt is nagyon fontosnak tartom, és el is mondom, hogy hogyan jutottam el "először" a Galaktikáig. Ennek a prológusnak, vagy inkább írói életem első, nem is jelentéktelen fejezetének azt a címet adnám:

„Egy kis deszkabódétól a New-York palotáig”

Az efféle deszkabódé az olyan házak kertjében áll, ahová a vízvezeték még nincs bevezetve. Lehet benne üldögélni, kellemes árnyékban, még ha odakint süt is a nap. A New-York palota pedig arról volt nevezetes azokban az időkben, 30-35 évvel ezelőtt, hogy ott dolgozott - a harmadik vagy negyedik emeleten – Kuczka Péter, mint a Galaktika és a Kozmosz Fantasztikus Könyvek főszerkesztője, és mint egy világhírű személyiség. Hogy költő, azt mindannyian tudjuk. Nagyon ajánlom nektek is az Út a folyóhoz című verseskötetét, amely valószínűleg még most is kapható a könyvesboltokban. Csodálatosak Kuczka Péter idősebb-kori versei…!

Németh:

Isten nyugtassa…

Kasztovszky:

És még valami…! A júniusi Galaktikában valaki – tán épp Attila – azt írta rólam (van a szerzőknek egy ilyen rövid ismertetése a folyóirat végén), azt írta, hogy Kasztovszky Béla, satöbbi… „termékeny szerző!” Na hát, ehhez azért muszáj hozzáfűznöm egy-két megjegyzést…

Németh:

Igen, én vagyok a bűnös…

Kasztovszky:

Meg az „amatőr íróság"-hoz is… Valójában egyik sem igaz, vagyis nem a teljes, pontos igazság. De valahogyan… ez nem is olyan egyszerű. A „termékenység"-ről… Egy bizonyos, jól kifejező relációban. Pár nappal ezelőtt, augusztus tizedikén itt járt kint, ezen a helyen Nemere István, akit én személyesen is jól ismerek. Mostanában már nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, de amikor "kezdtük", akkor nagyon jó barátságba kerültünk, és… (Erről is majd később…!) A lényeg: én most elhoztam magammal ide a teljes „életművemet”. Itt vannak, tessék. Ebben a kis táskában. Ez nem is mind az, csak ezek itt… Az összes novellám, ami megjelent nyomtatásban, vagy az interneten – igen, még azok is ki vannak printelve. Ugye tudjátok: Nemere Pistának ehhez egy kisteherautóra lett volna szüksége! Neki 400 könyve jelent meg azóta, amióta – gyakorlatilag együtt - elkezdtük a sci-fi írást. Félre ne értsetek, nem azt akarom mondani, hogy ez önmagában értékmérő. Mármint, hogy hány kiló egy életmű. Csak a „termékeny” jelzőről jutott az eszembe.

Az „amatőr”-höz… Amatőr, az azt jelenti, hogy egy olyan műkedvelő, akinek tetszik valami, és amikor unatkozik, akkor ezzel szórakoztatja magát. Hát itt az első kérdőjel, ugyanis én sohasem unatkozom! Éppen "ezért" nem unatkozom soha, és nem is unatkoztam, szinte gyermekkorom óta, mert ezt (az írást) nagyon komolyan vettem. Igen, szinte fizikailag: magát az írást, a mások által is megismerhető, elolvasható személyes közlést. A magyar nyelvet, annak gyönyörűséges élvezetét, művelését, netán néha még egy kis „megművelését” is. Önmagam kifejezését, s ha lehet, esetleg másoknak valami szépet (pontosabban: „szépen”) elmondani. Hát én ezt mindig is élethivatásomnak tekintettem, és most is annak tekintem. Amíg csak élek.

Annyiban viszont mégis csak „amatőr” vagyok, hogy nem ez a megélhetésem forrása. Arra mondják, hogy „profi”, aki… Szóval például egy Nemerére mondják, hogy profi, hiszen ő csak ebből akar megélni, és meg is él, hihetetlenül sokat dolgozik, publikál, és semmi mást nem csinál. Az én életem… erre nem volt alkalmas. Illetve lehet, hogy én nem voltam alkalmas arra, hogy profi íróvá váljak. Viszont nagyon, nagyon sokat jelent számomra. Talán többet, mintha ez biztosítaná a megélhetésemet… Hogy egyszerűen bizonyítsam mindezt, megjegyzem: az összes eddig megjelent művem tiszteletdíja nem teszi ki a jelenlegi… mondjuk három havi keresetemet. Ezt őszintén bevallom. És egyáltalán nem szégyellem.

Hát akkor nem vagyok író...? Dehogynem. Most már nyugodtan mondhatjuk úgy, hogy én, Kasztovszky Béla, egy ismert magyar sci-fi novellista vagyok. Olyan szinten, akit még ide, a Sziget Fesztiválra is kihívnak. Nem is először. Sőt. Úgy menet közben még olyan jelzőkkel is találkoztam, hogy… a műfaj „nagy öregje”, most: a „túlélője”… Na, akkor most félbeszakítom magamat! Ha valaki azért jött ide, mert kíváncsi valamire, amire esetleg válaszolni is tudok, akkor kérdezzen! Ha nem, akkor folytatom… Igen, mondjad!

Kérdező:

Azt szeretném kérdezni, hogy milyen érzés ma Magyarországon, magyar sci-fi írónak lenni, vagy mennyire, úgymond, „nehéz”…. Mint „nagy túlélő”, erről mit tud mondani?

Németh:

Ezt a túlélő-dolgot már senki nem fogja rólam lemosni…

Kasztovszky:

Értem. Hát, nem! Nem tudok erről semmit mondani. Már ami az irodalmi karrier csodáit illeti… Harry Potter, satöbbi. Igen, tudom, vannak milliárdos írók a mai világban, nem is kevés. Magyarországon ilyen típusú karrier nem igen van! Talán az a barátom, akit az előbb említettem, de hát ő sem multimilliomos. Nagyon kellemesen, szépen, dolgosan él, van egy tanyája, satöbbi, de én nem tudok arról, hogy… Én nem ismerem személyesen Esterházyt, Kertészt... Világkörüli életművek, Nobel-díj, hát igen… Persze te nem ezt kérdezted.

Nem ezt kérdezted, hanem… Nézd… Mindannyian tudjuk, hogy azok a népszerű, jórészt angolszász sci-fi írók, akiket én is nagyon szeretek olvasni - azok gazdag emberek! Híres, sikeres írók, óriási publikációs lehetőséggel. Nyilván igen magas szerzői jogdíjakat kapnak. De… nem tudom. Nem ez az én válaszom. Hanem az, hogy Magyarországon sci-fi írónak lenni: izgalmas dolog. „Ismert” sci-fi írónak lenni pedig nagyon nagy élmény! És amikor fölteszem a polcra azt a Galaktikát, Átjárót, novelláskötetet, antológiát, amiben én is benne vagyok, és oda tudom tenni Zsoldos Péter mellé (nem feltétlenül Nemere Pista mellé, mert ő magában is egy egész polc), szóval Zsoldos mellé, vagy Csernai mellé, netán Hernádi Gyula varázslatos kötetei közelébe… az csodálatosan jó érzés!

Én – mint ahogy semmi másból – ebből sem tudok üzletet csinálni. Soha nem tudtam, és mégis mindig, most is, szinte gyermeteg optimizmussal remélem, hogy egyszer majd ez is "bejön"…

Van már egy angolra fordított (itthon díjnyertes) novellám, megjárta Londont is, s ha nem a legrosszabbkor vált főszerkesztőt az Interzone Magazin, talán meg is jelent volna. Na és a Galaktika vagy az Átjáró szeretett példányai is… ahol ott a címlapon a nevem. Hát tessék, láthatja mindenki, mennyire híres sci-fi író is vagyok én! Milyen érzés…? Amikor a magyar Televízió déli híradójában – a skóciai EUROCON Galaktika-sikerét illusztrálva - a decemberi címlapot inzertálták be a tévések… Nyilván nem a Kasztovszky feliratért, hanem azért, mert ott van a címlapon Kurt Vonnegut neve. Ezt én is tudom. De azért – ott közvetlenül alatta - az én nevem is ott volt. Na most, én eleve egy ilyen naiv gyerek vagyok (eddig még nem nőtt be a fejem szellemi lágya), hogy továbbra is hiszek benne: egyszer talán sikerül… Igazi, sikeres íróvá válni! Mások, akár az egész világ számára is. Nem csak saját magam számára, hiszen én ezzel már elég régóta úgy vagyok, hogy – ahogy öregesen szokták mondani –: ha holnap meghalok, már akkor sem éltem hiába. Valamit műveltem. Valami marad utánam.

Elnézést… A tavalyi Sziget-Fesztiválon Fonyódi Tibor azt mondta nekem – többször is -, hogy: „köszönjük a kimerítő választ”. Tibor ugyanis (a távolmaradó Szélesi Sándor helyett) önfeláldozóan felvállalta a „műsorvezető” szerepét, és kérdezett. Nekem is feltett néhány rövid kérdést, én pedig olyan átlag negyedórás válaszokat adtam… De azért csak nyugodtan kérdezzetek!

Nem…? Na, akkor most visszatérnék arra a bizonyos legelső történetre. A „Galaktikától a Galaktikáig”-sztori prológusára. Hogy tehát: „A deszkabódétól a New-York palotáig!”

Egy 21. századi rock-fesztivál látogatóinak ez egy „nagyon régi” történet lesz. Nem a ti életetekben, hanem mondjuk a szüleitek, esetleg a nagyszüleitek fiatalkorában, úgy az ötvenes évek elején velem… „történt valami”! Kint, abban a bizonyos kis deszkabódéban, ahol abban az időben az emberek bizonyos testi, és esetleg szellemi szükségleteiket kielégíthették – odakint, a kert végében. Ez Gödöllőn volt, a város szélén - akkor ott laktunk. Tíz évestől tizennégy éves koromig.

Először is, a nagykereskedelem akkoriban még nem árasztotta el az akkor még nem létező szupermarketeket ezzel a ma létező rengeteg higiéniai segédeszközzel, többek között illatosított, lágy papírtekercsekkel. Tehát ezeken a kis ülőkéken, illetve a mindenkor tisztára súrolt deszkán többnyire újságok, a Népszabadság – ó, mit mondok! – a Szabad Nép…! Szóval, „Az Újság” volt elhelyezve. Így mindig „kéznél volt” a kultúra. Ezeket a napi pártigazságokat persze hamar elhasználtuk, úgyhogy kikerültek oda könyvek is. Régi, elsárgult könyvek, papírborítós ponyvák, satöbbi.

És egyszer… Találtam ott egyszer egy könyvet… Már nem volt meg a címlapja, meg az első húsz-harminc oldala. Csak akkor én valahogyan… „ráértem”. Szép, meleg nyári délután volt, hát ott üldögéltem, és elkezdtem olvasni az éppen kint lévő könyvet. A valahányadik oldaltól kezdve, és… akkor történt meg velem az a „valami”!!! Az az aktuális, halálraítélt könyv, számomra most már nyilvánvaló, hogy az egy science fiction regény volt! Fogalmam sincs, mi lehetett a címe… Hasonló témákkal azóta már többször találkoztam, de... Arról szólt (egy tizenkét éves gyereknek!), hogy a könyvben szereplő gyerekek valami csoda, vagy varázslat folytán nagyon parányiak lettek, és úgy kellett hazatalálniuk egy döbbenetesen megváltozott világban, ahol a fűszálak fa-nagyságúak, a hangyák óriási vadállatok voltak, hogy… Na szóval, én ezt a könyvet azonnal bevittem a házba. Ma is tudom: nem az ragadott meg, hogy micsoda ötlet…! – hanem az, hogy „úgy” volt megírva, hogy élvezet volt olvasni. Nem tudtam abbahagyni. Tehát én akkor, tizenkét éves koromban, egy olyan gondolatrendszerbe kerültem bele, hogy ez a világ „más” is lehet… Más a helyzetem, más az élményem, más az egész világ – na és akkor hogyan kell viselkednem?! Illetve az adott esetben: hogyan viselkedtek azok a regénybeli gyerekek? Ez történt velem „akkor”. Tudtam, hogy ez egy képzeletbeli történet, de… De én ott, akkor megfertőződtem! Igen, ott a falusi reteráton. Megfertőződtem.

Sci-fi…? – Én csak sok-sok év múlva ismertem meg ezt a kifejezést. Ez egy gondolatrendszer volt. Hogyan reagál, hogyan viselkedik az ember egészen váratlan, egészen rendkívüli helyzetekben?! A „szépirodalom” is foglalkozik ezzel, hiszen „hétköznapi” körülmények között is érnek minket váratlan események. De azért a sci-fi - valahol itt indul el…

Na, úgyhogy Gödöllőn olyannyira megfertőződtem, hogy amikor nyolcadikos lettem, már benyújtottam egy pályamunkát is. Az Úttörőszövetségnek volt egy pályázata, fantasztikus elbeszélést kellett írni. Meg is írtam „Az ifjúság városa” című első művemet. Bárgyú kis történet volt… Az ifjúság városa, ahol a fiatalok minden álma teljesül. Hát azért gondoljatok bele, hogy az ötvenes évek elején miről álmodozhattak a gyerekek… Ők még csak nem is hallottak olyasmikről, ami most hétköznapi. Lehetett ott játszani, sportolni, lehetett mindenfélét csinálni, még helikopter is... Űrhajó és televíziós rádió is volt! Ha nem tudnátok, a tévé a háztartásokban akkoriban még nem jelent meg... A lényeg, hogy én megnyertem azt a pályázatot! Nagyon büszke voltam. Kaptam egy oklevelet is, és azt a nagymamám megmutatta az ő nagybátyjának, az idős, Láng Adolf nevű sebészprofeszszornak, aki nagy figyelemmel elolvasta a dolgozatot. Utána gratulált, és azt mondta: „Ez tiszta Wells!” Na most én akkor Mikszáthban, Herczeg Ferencben, Gárdonyiban már perfekt voltam. De azt nem tudtam, mi az, hogy Wells. Rudi bácsi viszont úgy mondta ki ezt a nevet, hogy az egy nagyon nagy író. Én pedig megállapítottam, hogy akkor én is egy író vagyok. Szóval, egy ilyen indulás akár egy közvetlen folytatáshoz is elég lehetett volna… Na hát, én nem… Én soha nem választottam túl rövid utakat.

Középiskolába kerültem, naná, hogy szerelmes lettem. Írtam a naplóimat tonnaszámra, írtam a verseket kilószámra… Jaj, Istenem! – hát a naplókat már rég a kukába dobtam, de remélem, azok a versek sem kerülnek soha nyilvánosságra! Vagy majd most én átírom, javítom, hatvan év fölött. (Mint mindig, mindent.) Csak azok, gondolom, már nem ugyanazok a versek lesznek…

Úgyhogy: írtam! Minden este, a kis lámpám alatt. Elsősorban leveleket, szerelmesleveleket persze, de azt hiszem, hogy az egyik levelem nyolcvan oldalas volt. Tehát, írtam, írtam. Valahogyan ez számomra egy olyan szükségletté vált… Egyrészt: én mindig „rögzíteni”, regisztrálni akartam az életemet. Most is ilyen vagyok. Minden eseményt, minden adatot naponta nyomok be a számítógépbe. Rögzíteni akarom, nehogy elmúljon, nehogy feledésbe merüljön, hogy az én életemben mi történt. Másrészt, már szinte gyermekkorom óta közölni akartam másokkal is, hogy énnekem milyen szép gondolataim vannak. Ez az egyetemi években már novella-formát is öltött. Nem tudom, hogy ha egyszer az életben valaki – esetleg a hagyatékomból – megtalálja azt az első igazi novellát… Az volt a címe: Este hétkor találkozunk. Iszonyatos élvezettel írtam, egy teljesen absztrakt novella volt. Nagyon fantasztikus, de semmiképpen sem „tudományos-fantasztikus”.

Mindent… mindent írtam! És egyszer csak rájöttem, hogy én már ebbe vagyok szerelmes… Igen, lassanként szerelmesebb lettem a magyar nyelvbe, mint azokba a lányokba, akiknek írtam. Jobban kezdtem örömet találni a saját szerelmes verseimben, mint a szerelmeimben. „Őket” már csak ürügynek tekintettem abban az időszakban, hogy létrejöhessenek ezek a csodálatos versek. És… Na, ennyit erről. A leendő író gyermek- és ifjúkoráról. Itt még szó sincs scifi-ről!!

1965-ben részt vettem egy házibulin – jó forró házibuli volt! –, a végén már elég fáradtak voltunk, afféle hajnali hangulatban beszélgettünk, és akkor az egyik srác… Szóba került a sci-fi. És a házigazda megmutatott egy könyvet (nem "ezt" a példányt!), az volt a címe, hogy Riadó a Naprendszerben. Huszonhárom tudományos-fantasztikus novella, válogatta Kuczka Péter. Azt mondta nekünk, hogy: - Gyerekek: ezt a könyvet feltétlenül olvassátok el!

- Hát add ide. - Dehogyis adom! Vedd meg magadnak! Érdemes. - Abból mértem fel a javaslat jelentőségét, hogy szó sem lehetett róla, hogy kölcsönadja azt a könyvet. El kellett menni, meg kellett venni. Meg is tettem, meg is vettem, itt van, nézzétek! Én azóta is nagyon büszke vagyok erre a kötetre… Ez 1965-ben volt, és – akkor aztán tényleg „elkezdődött” valami az életemben. Az agyamban. Hogy mi…? Nos, erre már tényleg azt mondhatnám, hogy a sci-fi. Az egész későbbi életem – egyik - értelme.

Én egyébként addig is nagyon sokat olvastam. Gödöllőn, meg ahol laktam – sokfelé vándorolt a család, sajnos -, a szüleim könyvespolcát így „balról-jobbra” olvastam végig. Értelmiségi szülők: jogász és tanítónő – már akkor is elég sok könyvünk volt. Balról jobbra, méterre, kilóra… Először a zöld-ezüst Gárdonyi-sorozat, közben a bolyhos fedelű Nyírő-könyvek is, azután áttértem Herczeg Ferencre – ez legalább 30 kötet volt. A regényeket is elolvastam, türelmesen, kitartóan, de a novellákat élveztem igazán. Iszonyúan sok novellát! Ma már azt is mondhatnám, ez lett az én „olvasói” műfajom. A novella. Akkor persze még… Csak olvastam. Soron következett – „balról jobbra” - a Verne-sorozat… Valami új! Hosszú, körülményes bevezetők, nehezen felfogható földrajzi és tudományos ismeretek, de... Egy szabad, korlátlan és nyitott világ. (Nem "csak" mindig a magyar történelem, na meg az egyébként, akkor, nagyon érdekes, izgalmas magyar dzsentri-világ.) Globális kalandok, az egész világot közelhozó ismeretek: Verne Gyula. Az egy nagyon régi sorozatú (valószínűleg ma már nagyon értékes) kiadás volt. Gárdonyi, Nyírő és Herczeg ma is megvan, a Verne – az a vörös vászon-borítású sorozat - már sajnos nincs meg. De... Itt van ez a kis könyvecske!

(K.B. felmutatja a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat legelső kötetét: Isaac Asimov: A halhatatlanság halála.)

Hát, amikor „ez” megjelent… - Mikor is volt…?

Németh:

Hatvankilencben.

Kasztovszky:

Igen, 1969-ben. Kozmosz Fantasztikus könyvek sorozat, szerkeszti: Kuczka Péter. És most szinte meghatódom, tényleg… Mert akkor úgy éreztem, hogy most már egyenesben vagyok. Én már tudom, ki az a bizonyos Kuczka Péter. Tudom, mi a science fiction, és attól kezdve, ami létezett - könyvesboltban, antikváriumban –, mindent megvásároltam. És olvastam, olvastam.

Nyilvánvaló, hogy a Galaktika első számát, 1972-ben, hát azt már „röptében” kaptam el. Szóval előre tudtam, hogy jönni fog. Ez az 1-es számú Galaktika (mutatja) egy nagyon nagy kincs! Ára… tizenkét forint. Ennek pedig (Asimov: A halhatatlanság halála) még csak nyolc forint volt az ára...

Tehát, hetvenkettőben a Galaktika megindult… Akkor pedig már azt is tudtam, hogy ez az én életem értelme. Ez számomra teljesen nyilvánvaló volt, de… Szóval nagyon sok sci-fit olvastam, ezekben az években szinte kizárólag azt, és egyre többször... Nem tetszett, amit olvastam! Az a világ, ahol az én lelkem bolyong, attól kezdve, hogy este lefekszem, és addig, amíg el nem alszom (sőt, néha már napközben is), az a világ, az nincs elég jól… Az nincs „jól” leírva! Izgattak, érdekeltek ezek a történetek, de egyre gyakrabban kellett azt éreznem, hogy… Nem igazán „jók”…! Akkor kezdett bennem kialakulni az az érzés, hogy én viszont jól tudok írni, hát akkor majd… Akkor majd én is írok tudományos-fantasztikus történeteket! És hozzákezdtem…

Na hát, azért nagyon nem siettem el… - mint ahogy most sem, mint azóta sem. De az a tíz kilónyi napló elment a kukába, a versek a szekrény legmélyére, én pedig megírtam az első sci-fi novellámat. Azt hiszem, az volt a címe, hogy: A Leszerelés. A kötetemben is benne van, de ott már más a címe, mert én mindig mindent megváltoztatok…

Németh:

Musztafa lett a címe.

Kasztovszky:

Musztafa, úgy van! Tehát kitaláltam az ÉN fantasztikus történetemet, elkezdtem írni, és addig írtam, amíg végül őszintén meg nem állapítottam, hogy megszületett a világirodalom legszebb novellája! Ez tökéletes, ez felülmúlhatatlan! És akkor beküldtem Kuczka Péternek a Szerkesztőségbe. Postán, ajánlott levélben. Kuczka címét tudtam, mert benne volt a Galaktikában.

Na most akkor… tényleg megtörtént a Csoda! Ez a fél világon ismert… ez az egész világon ismert Főszerkesztő (költőként talán nem annyira világszerte ismert, de mint szerkesztő…), szóval a tudományos-fantasztikus irodalomban általam addigra már istenként tisztelt szerkesztő… szinte azonnal válaszolt! Szintén levélben. És amit írt… ma már nem emlékszem pontosan, de valami ilyesfélét: „Tetszik. Jó. Tessék folytatni!” Ő majd szólni fog, hogy mikor jöjjek be a szerkesztőségbe.

Na, ez még mindig elég messze volt a Galaktikától – mármint az én Galaktikába való be- (vagy ki-) jutásomtól. Hosszú éveknek kellett eltelnie, és ezek... nagyon érdekes évek voltak…

Ekkoriban találta ki valaki – valószínűleg szintén Kuczka Péter -, hogy a Magyar Írók Szövetségének keretében csinálna egy ilyen szakkört, stúdiót, íróóvodát. Íróóvodának talán azért nem jó, mert voltak közöttünk idősebbek is… de hát voltunk jó páran fiatalok is, a Bajza utcában, ahol meghatározott időközönként összejöttünk, és ott…

Három csoportba voltunk beosztva. Mondom a csoportvezetőket: Hernádi Gyula, Zsoldos Péter, Szentmihályi Szabó Péter. Hát ezek… most sem kis nevek. Én Hernádi Gyula bácsi csoportjába kerültem, és hát ez tényleg örök, feledhetetlen élmény volt. Kialakult ott egy ilyen kis „szerző-hármas” – elég hamar összejöttünk. Hát ez a… világhírű Nemere Pista volt az egyik. A másik a sajnos, híressé nem vált dr. Szathmári Jenő István volt. Akinek valahol jelent meg azóta egy vagy két novellája, legalábbis én találkoztam vele. Jenő egy remek, tehetséges újságíró volt, és… nagyon "szellemes" ember volt! Talán éppen ez volt a baj. Hogy „túl” szellemes volt. Az írásai állandóan olyan… „szellemeskedők” voltak. De azért nagyon tehetséges, költői lélek volt. Úgyhogy mi hárman összefogtunk, hogy most majd kiadunk egy sci-fi novelláskötetet… Naná, hogy a Nemere volt az, aki az egészet fölvállalta. Ő megírja a bevezetőt, az átkötő szövegeket a novellákhoz – mert a novellafüzérnek lett volna valami „logikája” is -, ő ezt mind megírja és megszerkeszti. Én meg elkezdtem gyűjteni a novellákat.

Hát ebből nem lett semmi, ezt most nem is ragozom tovább. Igazából még a saját novelláim se nagyon tetszettek akkoriban...

Viszont a csoda… tényleg megtörtént!

Ez a fejezet itt kezdődik, az a fejezet itt végződik. Mert – hármunk, vagy talán az egész csapat összes tagja közül – elsőként jelentem meg a Galaktikában! 1977-ben, egy nem is kis terjedelmű novellámmal! Az volt a címe: Fehér kör. Később Kétszemélyes világ lett, mert ez jobb cím egy novelláskötetnek…

Hát, ma is jó érzés azokra az évekre visszatekinteni, visszagondolni… Addigra már elég sokszor találkoztam Kuczkával is, és rengeteget tanultam tőlük. Hernáditól, Kuczkától és a többiektől. És azt hiszem, hogy mindez bennem is maradt. Szóval, ők is itt vannak ezekben a novellákban. Másfél kilónyi életművemben.

Kuczka Péter… Akkor is, ma is óriási probléma – vagy egyesek azzá teszik -, hogy tulajdonképpen mi is az a tudományos-fantasztikus irodalom? Része-e a szépirodalomnak, és a többi… Na most. Kuczka Péter erre azt mondta nekem egyszer… Ott ültem nála, az íróasztalával szemben, és mint egy afféle kis tehetség, próbáltam bólogatni mindenre. Ő pedig azt mondta: nincs olyan, hogy tudományos-fantasztikus novella! Kétféle novella van. Rossz novella van, és jó novella van. És ő kapásból, azonnal meg tudja mondani… Csak átfutja a szemével, és meg tudja mondani, hogy ha egy novella rossz, akkor miért rossz? De ez a… Szóval Béla, a te novellád az jó. De nem tudom megmondani, hogy miért. Ami rossz, az szinte műszeresen mérhető, hogy miért, miben, mitől rossz. Ami jó – az egyszerűen csak jó. Ezt mondta nekem a huszadik század hetvenes éveiben Kuczka Péter. Isten áldja meg érte.

Gyula bácsi… Hát lényegében ő is ezt a „besorolást”, megkülönböztetést utálta nagyon. Hogy mindig elkülöníteni, mindenhová odaírni, hogy tudományos-fantasztikus… regény, novella, antológia, satöbbi. Azt mondta, hogy akkor miért nincs meg ez a más műfajokban is… (Tudjátok, hogy milyen sokoldalú író volt ő, hát hihetetlen dolgokat művelt…) Azt mondta nekünk harminc évvel ezelőtt Hernádi Gyula: miért nem írják például azt is oda, hogy „háromszög”-regény? Vagy novella. Szerelmi háromszög: a pap és a papné, meg a többiek... Az miért nincs odaírva?! Miért pont a tudományos-fantasztikus?

Na hát akkor én most azt üzenem Gyula bácsinak nagy szeretettel – „oda Föl!” -, hogy ezt még én egy kicsit tovább is fejlesztettem azóta! Ezt az ő "háromszög-elméletét". Eszerint én úgy gondolom, hogy a háromszög-irodalom - az valóban egy nagyon érdekes fogalom. Két válfaja van: a szerelmi háromszög, meg a Bermuda-háromszög. Mindkettőre az a jellemző, hogy valami eltűnik ebben a bűvös háromszögben. Na hát… Mi tűnik el a szerelmi háromszögben? – hát a tisztesség, a polgári erkölcs, a bizalom. A fantasztikumban meg egy hajó, repülőgép, vagy akármi, és persze velük együtt emberek is. Na, akkor most jövök én… Én bizony azt látom, sőt hiszem, sőt tudom, hogy… Akkor irodalom mind a kettő, hogyha az eltűnést követően jön az író, és bebizonyítja, hogy nem tűnt el semmi! A szerelmi háromszögben érhetnek valakiket csalódások, veszteségek, de ha az író bemutatja, hogy milyen csodálatos, szép és etikus, mennyire "emberi" a szerelem, akkor igenis a háromszögben – és erre nyilván milliónyi, csodálatos világirodalmi példa is van – nem vész el semmi! Hanem inkább „többlet” keletkezik! Valami új érték, akár egy új világ. Akár egy új ember. Nahát a Bermuda-háromszögre ugyanez igaz! A scifi-író nem azt mondja, amit az újságok megírtak, hogy pédául a Sargasso-tenger fölött eltűnt egy repülőgép, vagy… Nem!!! Egyáltalán nem ezt. Hiszen ő maga is ott van azon a repülőgépen! És szépen elmondja, hogy mit csinál, merre jár, és így tovább…

Ezt üzenem innen, a Hajógyári Szigetről Hernádi Gyula bácsinak, a külön sehol meg nem jelölt háromszög-irodalomról, néhány nappal a halála után. (Meg már harminc évvel ezelőtt, a Felvonó című novellámban is ezt üzentem... De az egy „másik történet”. Abban a korban természetesen nem jelenhetett meg, viszont ha ezután egyszer esetleg mégis megjelenne, Ő, Gyula bácsi most már sohasem olvashatja el…)

Hát igen. A Tanítómester - Kuczka – tehát azt mondta nekem, hogy csak jó novella, vagy rossz novella van. Én pedig legyek szíves, írjak jókat! Hát, akkor én ennek most nekilátok… Nála volt már az első, „A Leszerelés”, és akkor úgy istenigazában elkezdtem írni.

Hogyan…? Hát ugye, most milyen jó is ez a számítógép… A „delete”, az egyik leggyakrabban használt gomb, meg a back-space, ezek nagyon klassz dolgok, de hát akkor még csak vonalas meg kockás füzetek voltak. Aztán később vettem az ÁPISZ-ban íveket. Hogy ne kelljen füzetbe írnom, ívpapírokat vettem, arra írtam. Amikor egy ív tele lett, elolvastam, javítottam, elővettem a másikat, újra írtam az egészet… Iszonyatos munka volt.

Ja igen…! Amikor már dolgoztam, mint mérnök, akkor gyakran bent maradtam az irodában estig a munkaidő után. Bent maradtam az irodában - a takarítónő fel is jelentett - és az ottani írógéppel kezdtem "átírni" a kézírásos novellákat. Aztán a gépelteket is, nem egyszer. (A Pillanatfelvétel-t például legalább tizenötször.) Hát… valami iszonyatos mennyiségű papírt elhasználtam életemben, és ezt nagyon-nagyon szánom, bánom. Elnézést a Természettől, azoktól a fáktól, amelyekből ezek a papírok készültek. (De most már ugye ezt nem csinálom, mert a számítógépben huszonnégyezerszer is át lehet egy mondatot írni…) És mentek a novellák Kuczka Péternek… akkor már a Május. 1. (ma Hermina) útra. Postán, ajánlott levélben.

És ez most már… Ez már a 2005-ös Sziget Fesztivál tematikája szerinti második rész, melynek meghirdetett címe: „A Galaktikától a Galaktikáig”. Hát, igen… Egyszóval, végül is, nagy találat… Nagy találat ez a „túlélő”. Mert bizony időközben óriási szünetek voltak a novelláim megjelenése között, és amikor már volt vagy tíz a szerkesztőségben, akkor… Én akkor nem bírtam megírni a tizenegyediket! Egyszerűen leállt az agyam, és csak azokkal foglalkoztam, amelyeket már leadtam, és vártam, hogy valamelyik végre megjelenjen. Amikor pedig megjelent…

Egyébként rögtön felkért a Magyar Ifjúság… Azt most nem hoztam el, de otthon megvan. Már csak azért sem hoztam el, mert az nem "sci-fi novella" volt… De „jó” novella. Amikor megjelent a Galaktikában a Fehér kör, akkor egyszerűen megkerestek, levelet írtak nekem, és felkértek, hogy írjak a Magyar Ifjúságba is egy novellát. Írtam is, de az nem SF, hanem csak egy új novella volt. Szocialista realista, és azért mégis "jó történet." Jellemző a Kasztovszky-ra. Arról szólt, hogy megérkezik a szekrény nagyságú számítógép az üzemviteli főosztályra, ahol fiatal mérnökként dolgoztam, és ott volt közöttünk egy lány, aki szerelmese, őrültje volt a számítástechnikának, és hát milyen boldog volt, és még szerelmesebb lett a számítógépbe, amikor meg is kaptuk! De aztán egyszer csak az a magyar gyártmányú, szekrény nagyságú számítógép elromlott, és Kati csalódott, kiábrándult. Hát ez a „Kati és a komputer” meg is jelent a Magyar Ifjúságban, 1978. május 26-án. Nagyon aranyos kis történet volt, ma is büszkén vállalom.

Közben pedig folyt az élet, a maga szerény, magyarországi szabályai szerint…

Már a legelején meg kellett volna mondanom, hogy nagyon szeretem a családot. Úgynevezett családcentrikus ember vagyok: két feleség, négy gyerek… (A fele itt van! Egy feleség és két gyerek itt van.) Egy tíz éves unokám is van már. És hát azért ezzel mindig is tengernyi dolgom volt az életben. Tehát…

Én akkoriban, a kezdeti amatőr, és nagyon ihletett korszakban úgy „alkottam”, hogy esténként, amikor lefeküdtem, elkezdtem átélni az én nagyon "fantasztikus" történeteimet. Ez az egyik módszer! Gondolatban átéltem, százszor "eljátszottam" az ötletemet, és aztán, amikor én már szinte az egészet szóról-szóra tudtam... hogy történt, milyen izgalmas, szép és csodálatos... Akkor elkezdtem leírni. És ezután – vagy százszor átírva - kész is lett az újabb sci-fi novella.

A másik módszer (ritka, és nagyon ihletett) az volt, hogy valahol – akár az egyetemi előadóban, miközben mások elszundítottak vagy a pad alatt kártyáztak - leírtam egy sort… Vagy egy szót, egy mondatot, ami jól hangzott, mit tudom én… „Hajnali, negyed öt lehetett, mert megszólaltak a feketerigók...” - vagy ilyesmit. És akkor, később, abból alakult ki valami fantasztikus történet! Ez a két módszerem volt.

Még az előző kérdezőnek mondom: én soha nem „házaltam” ezekkel a novellákkal. Nem házaltam. Nem jártam a kiadókat, nem lapozgattam a telefonkönyvet, nem kerestem a szerkesztőségeket. Az én novelláim „a Kuczkánál" voltak, vagyis a lehető legjobb helyen! Aztán… hát meg a Fazekas Laci… Te ismerted Fazekas Lászlót, Attila?

Németh:

Csak a nevét.

Kasztovszky:

A Galaktikánál volt, Kuczka Péter helyettese volt, sajnos eléggé korán meghalt. Kuczka egyik „érzékszerve” volt csupán, de egy remek ember. Múltak az évek, gyűltek a novellák… Egyszer volt egy olyan esetem is, ami egy szerző számára soha nem felejthető... Az a novella még mindig, azóta sem jelent meg. Attilánál is ott van már, de… Na, figyeljetek!

Kuczka Péter egyszer váratlanul behívott! Személyesen hívott, hogy jöjjek gyorsan be a szerkesztőségbe. Bementem. – Ülj le! – Leültem. Kihúzta a jobb felső fiókját, kivett egy kéziratot, és csak így egyszerűen odanyújtotta nekem. Közben rám se nézett. Ez a hetvenes évek végén történt. Az a sci-fi novella pedig arról szólt, hogy egy ilyen... Egy ilyen hivatalos, szocialista, sőt párt-esztéta, hogy esik pofára egy magyar sci-fi klubban. Szóval egy rettenetesen forradalmi akusztikájú írás volt abban a korban… Tisztán tudományos-fantasztikus, természetesen. Fantáziaklub és időgép a Városligetben, satöbbi, de hát azt a lelkes, hithű, szerencsétlen állami esztétát, azt a pártküldöttet ezek a ravasz magyar scifi-klubtagok könnyedén becselezték az időgépbe. És – meglehetősen „jó” társaságban - el is ment a jövőbe, és hát ott a jövő bizony nem egészen olyan volt, mint ahogy azt ő elképzelte… Illetve hitte. Vagy tanulta – a Villányi úton. Nos, ezt a novellámat (akkor!) úgy adta vissza Kuczka Péter, hogy rám se nézett. Mintha megcsóválta volna a fejét, de az is lehet, hogy még azt sem „vállalta”.

Azért nem nagy baj ez, mert nemsokára jött az újabb Nagy Csoda! Eddig eltelt életem legnagyobb csodája.

Végül is összeraktuk a kötetet – egy igazi sci-fi novelláskötet, Kétszemélyes világ a címe (felmutatja). Ez ma is kapható az antikváriumban, hirdetik az interneten, de hát miért…? Életemben talán még egyszer olyan... Olyan élményem nem lesz, mint amikor… Amikor ez a könyv kijött. 1982-ben, ötvenhatezer példányban, és néhány hét múlva nem volt sehol… Létezik ma ötvenhatezer példányban valami, el lehet ma adni ennyit? De akkor mindegyik Kozmosz Fantasztikus kötet nagy példányszámban kelt el… A Csillagok háborúja például, azt hiszem, százhúszezerben jött ki. Ugyanebben a sorozatban. Na, hát… én akkor azt mondtam, vagy hittem, hogy most már tényleg egy kész, befutott író vagyok. Hiszen ott a könyvem minden könyvesboltban.

Tizenöt évig tartott, amíg ezt a súlyos tévedésemet... Ennyi rengeteg időm adatott, hogy ezt a tévedésemet végleg belássam. Mármint, hogy én egy befutott író vagyok… Na most, én sem mindig voltam „sztár”… A Magyar Ifjúságot már mondtam, ők tényleg felkértek. Aztán egy igazi író-olvasó találkozó következett! Zelényi Zoli, egy körülbelül korombeli srác - akkor nagyon népszerű rádióriporter volt - elvitt Gödöllőre. Ahol korábban általános iskolába jártam, végig a felső tagozatban. Az ottani Művelődési Házban rendeztek egy író-olvasó találkozót. Ide jött el miattam, mert hogy ilyen híres író lettem, hogy Galaktika, meg novelláskötet… Na hát… Amikor a gyerekek megtudták, hogy… Azt tudták, hogy én egy ismert tudományos-fantasztikus író vagyok, meg a Zoli el is mondta nekik bevezetőben. De amikor megtudták, hogy villamosmérnök vagyok, attól kezdve az író-olvasó találkozó a Paksi Atomerőműről szólt (derültség), és… Hát akkor még nagyjából – az ő szintjükön – válaszolni is tudtam a kérdéseikre. Rengeteg írói mondanivalóm volt... Akkor is felkészültem - körülbelül úgy, mint most. Alaposan felkészültem, hogy majd ott Gödöllőn milyen bölcs és fantasztikus dolgokat fogok mondani az Olvasóknak, de hát tényleg az atomerőmű lett az uralkodó téma. Az irodalom tulajdonképpen szóba sem került.

A második író-olvasó találkozóm Diósgyőrben volt, 1995-ben. Az azt hiszem, egy HUNGAROCON rendezvény volt. Trethon Judit hívott oda, és arra az eseményre, szereplésre szintén ugyanígy felkészültem minden téren, és nem is hiába. Mert ott volt egy… Ott aztán tényleg volt egy nagy, szakértő publikum, hiszen ők éppen ezért jöttek össze. Az egy valódi fantasztikus találkozó volt. De egyébként semmi különös, és kilenc évvel utána jött a Sziget Fesztivál...

Bizony, itt a közelben, az Octopus sátorban! – Nincs itt senki a tavalyiak közül…? Nincs. Kár.

A tavalyi Sziget Fesztiválra a Szépírók Társasága hívott meg, Balázs Eszter volt a szervező, egy ilyen sci-fi délutánra. De az egy felolvasó-est volt. Eleve úgy hirdették meg, hogy ismert magyar sci-fi írók tartanak felolvasást a műveikből. Hárman voltunk, Fonyódi Tiborral és László Zolival, felolvastuk műveinket. Ők részleteket, én pedig Marci fiammal előadtam az egyik, erre nagyon alkalmas novellámat. Egyrészt rövid volt, másrészt kifejezetten alkalmas annyiban, hogy jól előadható. Tiszta párbeszéd, száz százalék dialógus. Még annyi sem volt benne, hogy „- mondta az Elnök”, vagy hasonló írói utalás. Semmi. Csak párbeszéd, élvezet volt kettesben felolvasni. Egyébként most is itt van nálam. Nagyon jó kis buli volt az a tavalyi Sziget Fesztivál, és utána volt egy csomó kérdés is. Jó kérdések. Olyanok, hogy… na nem igazából magával a novellával kapcsolatosak… Melynek az volt a lényege, hogy milyen álszent ez a mai emberiség… Hogy itt mindenféle állatvédő mozgalmak vannak, satöbbi, amikor… naponta húst eszünk!

El ne tévedjen senki… Csak arról van szó, hogy mivel ezt a furcsaságot egy szíriuszi felderítő állapította meg a Földről, az volt az olvasói kérdések legfőbb témaköre (Fonyódi Tibor első kérdése is), hogy: a mai emberiség alkalmas-e már a világűrbe való kilépésre? Más civilizációkkal való találkozásra! Illetve, hogy azok az esetleg létező más civilizációk „alkalmasak-e” arra, hogy békén hagyják az embereket, tehát hogy mekkora veszélyeket rejt magában az esetleges látogatásuk…? Szóval, ez egy jó kis beszélgetés volt tavaly itt, a Szigeten. És akkor ez a mai… már a negyedik nyilvános, személyes szereplésem. (Sci-fi íróként, természetesen.)

Egy pillanatra visszatérve még arra a bizonyos tizenöt évnyi szünetre...

Hát az a novelláskötet nyolcvankettőben jelent meg. Azután… azt hiszem, (valamilyen okból) én több novellát már nem adtam le a Móra Kiadónak. Néhány ottmaradt náluk, ami nem került be a kötetbe, és talán éppen ezért.

Következett Trethon Judit… Régi jó barát. Még a Bajza utcából. Nem tudom, ismeritek-e? Egy időben gyakran szerepelt a televízióban esténként, mint afféle tudományos-fantasztikus háziasszony. Ő volt az, aki - ebben a műfajban – nagyon sok mindent tudott (és ma is tud) a sci-fi irodalomról, filmről… A kilencvenes években neki küldözgettem az újabb írásaimat, és az egyik meg is jelent az X-Magazinban, 1997 februárban. (Csak az érdekesség kedvéért: éppen ez volt az a novella, amit mi tavaly, Marcival, itt kint a Sziget Fesztiválon nagy sikerrel felolvastuk.) És azt tapasztaltam, hogy utána megint semmi…

Akkoriban már komolyan azt hittem, hogy ennek az én tudományos-fantasztikus íróságomnak... Vége.

Vége.

Most pedig elmondok nektek egy igazán érdekes dolgot – hiszen "magunk között vagyunk", ugye… Nekem bizony kilencvenhétben megjelent egy másik, ennél a Van-e élet a Földön?-nél sokkal nagyobb terjedelmű, sci-fibb és jobb novellám is! Sokkal komolyabb környezetben: A találkozás című antológiában jelent meg, amit Trethon Judit válogatott, és hát abban az antológiában Asimovtól kezdve mindenki… Szóval, az tényleg egy rendkívül jó könyv volt!

Most jön a „gondolatjel”… Ha valaki nekem ebből egy példányt szerezni tud, a fele királyságomat adom érte! Egyszerűen nincs sehol… Én viszont 2002-ben tudtam meg az internetről, a Google-böngészőből, teljesen véletlenül, hogy ez a novellám (A diplomata) 1997-ben megjelent. Öt évvel a megjelenése után bukkantam a nyomára! Naná, hogy egyből felhívtam az illetékes szerkesztőnőt, aztán rohantam a Kiadóhoz, annak is egyenest az igazgatójához. Malőr… Hát, igen, ez a szomorú valóság, ez bizony tény! Valahogyan „elfelejtették” a szerzőt értesíteni… Egy terjedelmes, eredeti sci-fi novella, amelyik még soha, sehol máshol nem jelent meg. A kiadó igazgatója (nevét itt elhallgatnám) természetesen kétségbe esett, azonnal „a zsebébe nyúlt”, meg hasonlók. Ezt az egyetlen példányt pedig néhány nappal később aztán a kiadó egyik főmunkatársa adta nekem… A saját példánya volt. Így tudtam hozzájutni, a polcomra kitenni a – mindeddig - egyetlen példányt "A találkozás"-ból. Szóval: fele királyságom!!! Nem vicc…

Igen ám, de mire ez a turpisság kiderült, addigra már beindult a „második menet”! Az én "nagy túlélésem" kezdete! Vége volt a kiábrándító, tizenöt éves (vagy tizennyolc éves) szünetnek, amikor én igazából nem is írtam már új novellákat. A „túlélő” kifejezés tehát teljesen jogos. Egy szavam se lehet...

Attiláék vették a bátorságot, és 2000-ben összeraktak egy magyar sci-fi antológiát! "Az idő hídján – a mai magyar SF tükre." Ez volt a címe, és szerintem az alcím a fontosabb… Nos ez tényleg valami csodálatos dolog, mert ugye nagyon ritkán fordul elő. Manapság minden sci-fi Asimovval meg Sheckleyvel, meg hasonlókkal kezdődik - és végződik. Ezt az Idő hídján-t viszont 2000-ben kiadta a MÖBIUS SF Kiadó. Hogy kerültem bele…?

Ha jól emlékszem... De hát ezt most te talán jobban tudod, Attila… Nekem, azt hiszem, Sárdi Margit küldött egy levelet. Az új, pesterzsébeti lakáscímemre. Vagy még Bicskére…? Az is lehet. Egyszóval, engem 1999-ben az SF-irodalom "illetékesei megkerestek”, hogy… feltétlenül ott lenne a helyem ebben a magyar sci-fi antológiában. Hú… El tudjátok képzelni? Hát ez engem borzalmasan feldobott! Azonnal küldtem egy novellát (talán többet is) Margitnak. Bocsánat… Dr. S. Sárdi Margitnak, hiszen őt én nagyon-nagyon tisztelem, és nem is vagyok vele személyes ismeretségben. Nem vagyok (már) "mozgalmi ember". De ezután nagyon sokat leveleztünk. És fel is kértek, és ki is adták, őrületes sikerélmény volt…!

Na most, ezzel el is kezdődött valami új az én „irodalmi” életemben. Szinte azonnal beindult egy… Egy nagyon nagy menet. A „nagy túlélő” (akkoriban ez még nem tudatosodott bennem) feltámadt! Nagyon nagy menet volt, mert… Feltehetőleg ennek a magyar antológiának a hatására… újra felkértek. Nem is akármire. A MATÁV Rt. az interneten beindított egy „Puskás Hírmondó” című, "távközlési szakmai műhely”-jellegű honlapot, melynek – brit mintára – egy science-fiction rovata is volt, és… Egy Hargitai Henrik nevű szerkesztő egyszer csak felhívott, hogy tudnék-e sci-fi novellát küldeni? Na most hát… visszagondolva (már addig is elég hosszú) életemre, ezt bizony ritkán kérdezték meg tőlem! Hogy „tudnál-e valamit adni”…? Még szép, hogy tudtam! Sőt - alig néhány hét alatt - újakat is írtam.

Ezután pedig nem egészen másfél évig, mindenesetre több mint egy éven keresztül minden hónapban jöttek a neten a Kasztovszky-novellák. Na persze, minden hónapban azonnal nyomtattam, és… Elég sokáig kint is voltak, tehát a korábbi számokat is el lehetett abban a másfél évben olvasni. Gyakorlatilag azóta is ezek a novelláim forognak közkézen. Bekerültek a Puskás Hírmondóba persze régebbiek is, hiszen ez nem az én „tempóm” volt… Havonta egyszer megjelent egy novellám, amit aztán vagy elolvasott valaki, vagy sem, de voltak ott társak is… Tehát „a mai magyar SF” ismertebb szerzői 2001-ben ott publikáltak. Ez egy jó dolog volt. Aztán egyszer csak… Egyszer csak váratlanul megszűnt, és eltűnt az egész a netről. Még szerencse, hogy nekem addigra már az egész Puskás Hírmondó ki volt nyomtatva! Igazi könyvritkaság...

Hol is tartunk most…? Már nagyon közel a jelenhez. Ugorjak előre? – Nem kell túl nagyot.

Jött az ÁTJÁRÓ Magazin. Az ÁTJÁRÓ akkor, 2002-ben olyan volt számomra, hogy… Onnan nem ők kerestek meg. Én azokban az években minden novellámmal, minden elgondolásommal, tervemmel és panaszommal Sárdi Margithoz fordultam. Mint patrónusomhoz, nagyon kedves és megértő, sőt, „értő” támogatómhoz. Amikor egy különösen pesszimista levelemben, amúgy hatvanéves Kasztovszky-módra kiöntöttem a lelkem egész tartalmát, akkor ő tájékoztatott, hogy hamarosan indulni fog egy új sci-fi magazin. Az Átjáró… (Akkoriban nem volt Galaktika. Se már, se még.) Kaptam egy adatsort: Michaleczky Péter, telefonszám, satöbbi. Hát én odamentem, egyébként egész közel volt a lakásunkhoz a szerkesztőség. Kint Pesterzsébeten. És akkor abba az új magazinba sikerült bekerülnöm! Mindjárt a harmadik számba!

És mindjárt Zsoldos Péter díjat is kaptam azért a novelláért. Mármint az ezt rendező fantasztikus mozgalmi szervezettől. (AVANA Egyesület, Salgótarján.) Úgyhogy megkaptam a Zsoldos-Díjat, a 2003. év legjobb, az Átjáróban megjelent novellámra. Az volt a címe, hogy „Álomutazás – elérhető áron”. És még további kétszer bekerültem az Átjáró Magazinba, mielőtt megszűnt az is. Erről a történetről Németh Attila többet tudna mondani, mint én. Ez egy rémisztő, ijesztő esemény volt számomra is, de nem sokkal később… Meghirdették a Galaktikát!

Hát, nem is tudom, hogy ERRŐL mit mondjak... Újra bekerülni a Galaktikába! Mégpedig eléggé az elején, a második, vagy harmadik? – talán már a második…

Németh:

A második számba. Itt is van…

Kasztovszky:

Itt van, igen. A 177-es. Ebbe bekerülni… Címlapra kerülni, satöbbi, szóval: Ezennel „túl vagyok élve!” Túl van élve a tizenöt éves holtpont, és… Na. Van kérdés? Nincs...? Akkor belekukkantok a puskáimba…

A jóslatok… Igen, valami másról is kellene beszélni, nem csak az én – szinte erőltetetten kiszínezett - élettörténetemről... Szóval köztudott, hogy a sci-fi irodalomban a „megvalósult jóslatok” mindig nagyon fontosak voltak. Vagy legalábbis sokak számára, például az elemzők számára egy fontos probléma, élmény ez, mert ezek az írók általában a jövőről írnak… Jó, ez sem egészen igaz, időnként szó nincs a jövőről, de mindenesetre nagyon sok írás azt célozza meg. A legkényelmesebb alkotói pozíció, ami nem ellenőrizhető, nem bizonyítható… a jóslatok. Ezek lehetnek persze utópiák is, de egyre gyakoribbak az antiutópiák, és erre tényleg óriási választékban vannak nyerő ötletek a világirodalomban. Kezdhetnénk ugye közönségesen Vernével, a megvalósult holdutazással, a tenger alatt járó hajóval. Na most ez… számomra nem is olyan egyszerű, mert… hát mondjuk ki őszintén, nekem sose volt szerencsém ezekkel a jövőt előjelző jóslatokkal…

Csak a poén kedvéért… vegyétek úgy, hogy viccből mondom el…

Én körülbelül 30 évvel ezelőtt „találtam fel” a Perlux Gyűrűshajót. Ez egy fizikailag „korrektül” leírt, bizonyos „speciális esetben” messze a fénysebességen túl futó jármű volt. Amelyik jelentős mennyiségű antianyagot visz magával, az anyag meg az antianyag pedig „tömegileg” is ellensúlyozzák egymást – írja le a „szakértő” író...

Közbevetőleg: az egyetemen nekem két kedvenc tantárgyam volt. A fizika meg a filozófia. A kettő ebben az irodalmi műfajban nagyon jól összejön, és… Szóval. A Perlux gyűrűshajónak igen picike a tömege, ugye. Hiszen antianyag, meg anyag, tömegkompenzáció meg egyebek, és hát ez borzalmasan tud gyorsulni. Egyszer erről, ezzel a járművel operálva leírtam egy "nagyon fantasztikus", és - természetesen - nagyon szép történetet. (A lézercsillag-folyosók.) Még az einsteini Világegyetemből is kijutottak vele okos, fiatal, szerelmes és szimpatikus utasai, aztán... Még nem telt bele talán három-négy év se, és a hazai boltokban megláttam a PERLUX mosóport!!! Na most mit csináljak, ugye…? Huh...! Menjek pereskedni? – Na nem. Hát végül is (ha már csak így is...), beteljesedett egy "jóslatom"! Megvalósult a PERLUX...

És ez még semmi. A történelemben aztán…! – és hát ez, tényleg egy kicsit elkeserítő… Az Idő hídján-ban van egy nagyon szép történetem, az a címe, hogy „Ki állítja meg Speedway szenátort?” - Egy klasszikus időutazás. Arról szól, hogy azt a bizonyos Speedway szenátort meg kell állítani, mert – a történelem tanúsága szerint – személyesen ő okozta az iraki olajválság kapcsán az amerikai atomfegyverek bevetését, annak totális atomháborúvá való eszkalációját, és végül a fél emberiség pusztulását. Speedway szenátor unokája tehát visszamegy az időgépével – amit ő talált fel…

Hát, amikor ezt a történetet papírra vetettem, annak az időutazásnak a „túlsó” fázisát körülbelül mostanára tettem! A 21. század elejére. Hogy David a kétezres évek elején feltalálja majd az ő csészealját, ami ugye éppen az a „repülő csészealj", ami vissza tud menni az időben. (Azt ma már mindenki tudja, hogy itt volt, hiszen a második világháború vége táján ezek a csészealjak tényleg megjelentek! Ezernyi „hiteles” beszámoló van róla, számos bizonyíték van rá.) Hát, én „rájöttem”, hogy nyilvánvaló, hogy csakis ez lehetett: David Speedway visszajött „a jövőből”, dédanyjának szerelmes randevúját „eltéríteni”. Mert… Linda fia, a dédunoka nagyapja, a nagy tudású, vagyonú és hatalmú John Speedway szenátor egy iszonyatos atom-világháborút fog okozni majd... Ha hagyják őt megszületni. A dédunoka tehát „eltéríti” a szenátor szüleit. Na most, ebben az egészben az a bosszantó, hogy én ezt a történetet 1984-ben írtam. Akkor, amikor még szó sem volt iraki háborúról! Olajválság talán volt… Az olaj mindig „válságban” volt. Sajnos, manapság is. De Olajháborúról, meg iraki háborúról meg egyebekről… Akkor még nem. És én ezt mégis leírtam. Na, mikor jelent meg?! – Kétezerben. Amikor már túl voltunk az Öbölháborún. Hát, ennyit ér a jóslat…

Asimovnak is üzenek… Én ugyan tényleg, mindig, alkatilag „vitázom” vele, de nem tudom elfelejteni azt a halhatatlan tanácsát, hogy: „Írjál! És azonnal add le!” Gyorsan írd le minden ötletedet, és azonnal add oda a legközelebbi szerkesztőnek! Ha visszadobja, add le egy másikhoz! Vagy írjál egy másik novellát és vidd be azt, satöbbi... Hát én, bizony ennek éppen az ellentéte vagyok. Én ötvenhatszor, százötvenhatszor, ezerszer átjavítgatok valamit, és ha megjelent… akkor tovább! Nem tréfa, hanem véres és pofátlan valóság, hogy van – nem is egy - olyan novellám, amelyik kétszer jelent meg, és még a címe sem ugyanaz. Mindegy… Én ilyen vagyok, és akkor... köszönöm a figyelmeteket!

(A „puska” tanulmányozása...)

Mit mondhatnék még…? Valami "szellemességet"? Nos... Annyira tetszett nekem az a (saját) szójátékom, amit még 95-ben, Diósgyőrben mondtam, hogy elmondom nektek is, mert egy írónak ez: Ars poetica. Mindenkinek – és szerintem a nem író, de gondolkodó embernek is – az kell, hogy legyen!

Mi az ember?

Milyen „elemekből” áll az ember? – Sorrendben: érzelem, értelem. Azután tovább: félelem, kényelem. Most… Aki ezt jól vegyíti, az, én azt hiszem, hogy az életben, és az irodalomban is jól eligazodik. Az irodalomban (az íróban) vannak még olyan "elemek" is, hogy: gerjedelem – erjedelem – terjedelem. De ez már egy egészen más jellegű szójáték. Hát akkor, mára befejeztem.

Ja, még annyit, hogy... Amivel mindig annyi gond van a sci-fi-ben. Hogy… Nem kell egy írónak tudósnak lennie! Én – ahogy mondtam, - a fizikát szeretem, valamennyire ismerem is, van fantáziám, és sok mindent olvasok. Imádom a csillagászatot is, de nem vagyok egyik tudományágban sem tudós, és nem is kell annak lenni. De azért valamennyit...

Szóval, aki arra vetemedik, aki veszi a bátorságot, hogy tudományos-fantasztikus történeteket írjon, olyan csodákat, amelyeket - csak a történet "hitelesítése" kedvéért - valamennyire azért meg is kell magyarázni, az olvasó számára érthetővé, elhihetővé tenni… Nem a fantasy-ról beszélek! – az mese. Az egy teljesen más műfaj. De aki science fiction történetet ír, az… Az ne írjon le "hülyeségeket"! Én erre mindig is próbáltam vigyázni. "Eklatáns" példákat most nem sorolnék, pedig vannak. Még az Új Galaktikában is. Na majd egy más alkalommal…

Írtam közben egy regényt is, hát ezt most… Ez nem tudom, mennyire aktuális. Körülbelül harminc éve kezdtem el, na jó, akkor még forgatókönyvként. De egy olyan huszonöt év alatt azért tényleg megírtam az én „első” regényemet. Most kiadóra vár, ismeri többek között Németh Attila is… Abban például már „továbbfejlesztettem” a fizikát egy kicsit… Az elméleti fizikusok régi vágyálmában, az egységes térelméletben megtaláltam az emberiség egyik legrégebbi vágyálmának, annak megvalósításának nagyon pontos módját, mégpedig annak, hogy…

Azért árulom el ezt most nektek, hogy később aztán ne mondhasa senki: „Persze… Éppen most jelenik meg, mikor (a tudósok) már felfedezték!”

A múltkor, néhány hete, a Tudósklub-ban volt egy nagyon érdekes előadás. Abban az előadásban egy számomra nagyon ismerős kifejezés is elhangzott. A tudósunk gravitációs... Nem az „interferencia” kifejezést használta, de nagyon közel járt hozzá ez a mi híres atomfizikusunk, amit én egészen egyszerűen és közérthetően leírtam ebben a regényben. Hogy végre… megvalósul az örök vágyálom: a pillanatszerű, a „gondolat sebességével” történő utazás! Tehát nem a fénysebességet megközelíteni, mint a Perlux gyűrűshajó, nem a fénysebességet messze túllépni, mint a más novelláimban kitalált „modern, új" űrhajóink… (Ami különben is lehetetlen.) (A mai fizikában.) Hanem tényleg pillanatszerű anyagáthelyeződés, tehát idő nélküli helyváltoztatás, amit én természetesen nagyon egyszerűen "levezettem" az Einstein-féle általános relativitás-elvből. Le is írtam részletesen, illetve a történet szereplői mondják el egymásnak. Én ezt most itt is elmondtam, úgyhogy remélem, lesznek tanúim, hogyha majd egyszer a korszakalkotó „találmány” elsőbbségét kell bizonyítani...

Köszönöm eddigi figyelmeteket, aztán mondom tovább, ha adtok ötletet...

Németh:

Van-e valakinek kérdése…? Nincs.

Azt hiszem, ez tényleg „kimerítő” volt. Egyrészt köszönöm Kasztovszky Bélának, hogy itt volt velünk, elfogadta ezt a meghívást, és azt hiszem, külön meg kell köszönnöm neki még valamit... Ugyanis, amióta itt vagyunk a Szigeten, Tücsi tudományos szerkesztő kollégámnak mindig mondogattam, hogy ő olyan vendégeket hív meg, hogy nem kell dolgoznia mellettük. Mert csak egyszerűen bemutatja őket, és onnan kezdve ők beszélnek. Nekem egyfolytában dolgoznom kellett, folyton gondolkoznom, hogy mi lesz a következő kérdés. Hát végre megérhettem én is, amit ő, minden egyes napon. Köszönöm szépen még egyszer, ezt is, Béla!

...................................................................

Sziget Fesztivál

Budapest, 2004. augusztus 5.

Felolvasás és író-olvasó találkozó

A 2004. évi Budapest Sziget Rock-fesztivál rendezői meghívtak három ismert magyar sci-fi írót egy irodalmi estre, felolvasásra és író-olvasó találkozóra. Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor) és László Zoltán felolvastak egy-egy részletet írásaikból, Kasztovszky Béla pedig (17 éves fiának közreműködésével) előadta tisztán párbeszéd-formában megírt, Van-e élet a Földön? című, maróan ironikus, „állatvédő” novelláját. Az előadást követően a jelenlévő írók és olvasók beszélgetése következett a science-fiction irodalom aktuális kérdéseiről, várható jövőjéről.

Fawcett:

- Béla, a novellád nagyon gondolatébresztő volt. Felvetette azt a lehetőséget, hogy külső civilizációk képviselői megfigyelhetnek minket. Erre már sokan gondoltak, és mindig felvetődik a kérdés, hogy vajon milyennek találnak minket? Szerinted mit gondolnak rólunk?! Hiszen a novellád eléggé kritikusan foglalkozott a mi erkölcsi magatartásunkkal. Szóval, véleményed szerint megérett már az emberiség arra, hogy egyáltalán kilépjen a Kozmoszba? Tudom, ez még összetettebb kérdés…

Kasztovszky:

- Tényleg összetetten kérdeztél, Tibor, és tulajdonképpen a kérdésedben már benne is volt a válasz! Arra utaltál ugyanis, hogy megfigyelnek minket. Szerintem ez igaz, többszörösen is, és ez maga a válasz a kérdésedre! A válasz: nem vagyunk érettek. Egyelőre csak „megfigyeltek” vagyunk. Nos hát, nagyon sok ember él a földön, és nekünk is van sok barátunk, írótársunk, akiket ez a kérdés szüntelenül foglalkoztat. Igen, évezredek óta és ma is nagyon sokan hisznek abban, hogy megfigyelnek minket. Ha pedig ez igaz, akkor meg is adja a választ: nem érett az emberiség a kozmikus kapcsolatra! Miért? Ez nagyon logikus. Ha érettek lennénk, már működne ez a kapcsolat. Nem mi, hanem ők vették volna fel velünk a kapcsolatot. Persze ez is nagyon bonyolult, hiszen néha föl is vették, de… Azt hiszem, az egész Sziget Fesztivál kevés lenne, hogy ezt megbeszéljük. De azért gondoljunk most egy kicsit vissza a mi földi, technikai fejlődésünk történetére...

Amikor Arkhimédész kivette a tengerből az ellenséges hajókat és elpusztította azokat a maga egyszerű emelő- és dobáló-gépezeteivel, már akkor is kérdéses volt, hogy megérett-e az ember arra, hogy megöljön egyszerre, mondjuk… ötszáz embert!

Aztán, mikor ugye a 19-20. században beindult a tudomány, a technológia, akkor szinte minden egyes zseniális felfedezésről kiderült, hogy még nem érett meg az emberiség azok birtoklására, mindennapos használatára. Aztán később, idővel, mindig „hozzáérett”, persze...

Abszolút triviális lenne, ha én most megint az atombombára hivatkoznék, de azért az akkor is történelmi, szégyenletes tény, hogy az atommag-hasadás zseniális találmányát is először bombaként használták, és megöltek vele néhány százezer embert… Persze, később megint csak rájöttek, és többé-kevésbé meg is egyeztek, hogy ezt nem lehet csinálni. Hogy ez a felfedezés másra is jó, és tényleg hasznos az emberiségnek, de azért… ez is elég sokáig tartott. Tulajdonképpen még ma is fennáll a veszély, hogy…

Visszatérve a földön kívüli civilizációkra, én most nem akarok sem moralizálni, sem jósolgatni, de azért… Meggyőződésem – sok más gondolkodó emberrel együtt -, hogy a Föld civilizációja mindig is kapcsolatban állt más civilizációkkal! Nem is lehet ez másképp, hiszen az idő végtelenségében és a tér kiterjedésében gondolkozva most már tényleg nem hihetünk abban, hogy mi vagyunk Isten elsőszámú teremtményei! És ha már azok vagyunk, akkor majd mi meghódítjuk a fejlődésben tőlünk kivétel nélkül elmaradó, és így általunk, kedvünk és pénzünk szerint majd felfedezendő Amerikákat, meg világokat, meg Galaxisokat.

Igen, én valóban teljesen biztos vagyok abban, hogy van Értelem a világban! Ha a világban megvan, akkor a mi Földünkön is itt lehet (szerintem: itt is van!) a „külső” értelem. Régóta, vagy egy másik változat szerint: "sokszor". De nem veszi fel, illetve nem tart fenn folyamatos kapcsolatot velünk. Ebből pedig csak egy következtetés adódhat, vagyis ezért nagyon könnyű a te kérdésedre válaszolni, Tibor: NEM vagyunk még erre érettek!

Fawcett:

- Köszönjük a kimerítő választ, és még egy kérdést, ami biztos hogy populáris lesz az előzőhöz képest, de hát sokan kíváncsiak rá – ugye erről szólnak évtizedek óta Hollywood filmjei is -, hogy szerinted várható-e támadás a világűrből?

Kasztovszky:

- Nem!!!

Fawcett:

- Ezt azért állítod ilyen határozottan, mert az a civilizáció, amelyik egyáltalán képes megvalósítani a kozmikus utazást - ahol a technika eljut erre a szintre -, az „eleve” nem lehet agresszív?

Kasztovszky

- Na hát, így van! Így van. Ilyen egyszerű a válasz, látod, te is kimondtad. Egyébként, régi szép emlékeket ébresztettél fel bennem ezzel a kérdéseddel... Nyolcvankettőben, mikor az a bizonyos novelláskötetem (Kétszemélyes világ) megjelent… Az úgy volt, hogy egy ilyen dupla kötetet talált ki a Kuczka: egyik feléről én, a másik feléről egy másik, egyébként szintén tehetséges szerző… Nos, az itt ülő fiatalok nem biztos, hogy tudják, ki volt Kuczka Péter költő és szerkesztő. (Gondolom te is egyetértesz azzal, hogy: a magyar sci-fi „atyja”.) Ő tette fel nekem a kérdést a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztőségében már eleve úgy, hogy: „Béla, hajlandó vagy K. Istvánnal egy kötetben megjelenni?”

- Mit mondhattam volna erre kezdő íróként...? - azt mondtam, hogy ha megjelenhetek, még ezzel az „űrfasisztával” is hajlandó vagyok! Legalább az olvasó egy kötetben láthatja a különbséget, és maga választhat a két - gyökeresen különböző - írói felfogás közül…

Ez azt jelenti, hogy az illető – általad is jól ismert – kolléga írói felfogása az volt, hogy a Föld állandó veszélyben van! Ha lehetnek fejlettebb világok, akkor azok el is pusztíthatják a Földet. A mi (egyébként gyakorló atomfizikus) barátunk eljutott arra a „szintre”, hogy írt egy novellát, melyben a Föld lakói, amikor a földi technika eljutott egy olyan szintre, hogy más csillagrendszereket meglátogasson, akkor azt tűzte ki az emberiség elsőrendű feladatául, hogy minden közeli csillagrendszert sterilizáljon. Hogy a Naprendszer általunk elérhető környezetében mindenütt elpusztítsa az életet! Még akkor is, ha az éppen hogy csak elkezdődött… esetleg még csak növényi élet. Igen, szerinte a földi emberiségnek ezeket a bolygókat mind sterilizálnia kell, mert idővel "kialakulhatna" ott is egy civilizáció, amely aztán, valamikor, pár millió év múlva akár veszélyt is jelenthetne a Földre.

Nos, ez a gondolkodásmód mérhetetlenül távol áll tőlem…

Én azt mondom, amit te magad is sugalmaztál, hogy aki meg tudja hódítani a világűrt, az már nem lehet alkatilag gresszív. Egy igazán fejlett civilizáció nem támad meg másokat! Tehát aki el tud jutni a Földig egy másik csillagtól, az nem "megtámadni" fog minket, hanem - talán úgy, mint ezek a szíriusziak, legfeljebb, egyelőre - nem veszi fel velünk a kapcsolatot. Ez az előbb elhangzott történetben talán egy kicsit elment a humor felé, de azért… komoly. Szóval remélem, hogy itt mindenki, így te is észrevetted, hogy én természetesen a mai földi logikákat tettem át a Szíriuszra.

Fawcett:

- Igen. A sci-fi rólunk szól, és ha a jövőben játszódik, akkor is a mának szól.

Kasztovszky:

- Mindig rólunk szól.

Fawcett:

- Tavaly Zsoldos-díjat kaptál a legjobb novella kategóriában, Béla. Megkérdezném, hogy most dolgozol-e valamin? Milyen terveid vannak a közeljövőben?

Kasztovszky:

- Rázós kérdés… Természetesen, mint ahogy te is, mindig dolgozom valamin. Na most az ember csak arról beszél, ami már valahol, valamennyire beindult. Szóval, a lényeg, hogy novellám mindig van valahol... Sajnos, nem minden szerkesztőségben, mert én nem vagyok egy offenzív alkat, de vannak novelláim, és azokat időnként közlik is… Az a bizonyos „nagy fa” pedig… Már abban is benne van a fejsze. Megtörtént az a csoda, hogy én, a született novellista, aki isten tudja, mióta, szinte diákkorom óta mindig rövid terjedelmű írásokkal, gondolatokkal és ötletekkel foglalkoztam, most végre kibírtam, hogy megírjak egy regényt, és az most éppen egy kitűnő magyar kiadónál van. Egyelőre ennyit.

Fawcett:

- Hát sok sikert kívánok további pályafutásodhoz!

Nézői kérdés:

- Én is azt szeretném megkérdezni, hogy van-e külső értelem, és alkalmas-e a jelenlegi emberiség, hogy felvegye vele a kapcsolatot? Milyen ember kellene ehhez?

Kasztovszky:

- Igen, VAN külső értelem, és van kapcsolat is. Ezt lehet feszegetni, lehet közel menni hozzá, de hát, ahhoz, hogy mi kezdeményezzünk, először is egy teljesen más ember lenne szükséges. Már akár csak mint „élőlény”, természeti lény is. Szóval ehhez még egy kicsit fejlődnünk kell...

Nekem tényleg meggyőződésem, tehát nem tudok hozzátenni többet, meggyőződésem az, hogy a kultúra - civilizációnak is nevezhetjük, értelemnek nevezhetjük, talán ez a legjobb! – tehát hogy az Értelem "eleve" jelen van a világban. És erről nekünk már nagyon is sok ismeretünk van! Milyen „ismeretek”? Elsősorban a vallások. A legkülönbözőbb földrészeken kialakult vallások évezredek óta közlik ezt velünk, megőrzik emlékeiket és ismétlik tanításaikat. Igen, nagyon sok ismeretünk van arról, hogy az Értelem jelen van a világban, és el is jön ide a Föld bolygóra. El tudott jönni az emberhez, jobbítani tudta az embert az az Értelem, amit persze – saját fogalmaink szerint - nagyon sokféleképp nevezhetünk…

Nem akarok én most itt sem materialista, sem idealista szemináriumot csinálni, de aki gondolkodik, az tudja, hogy van emberi értelem, és az be van (be kell, hogy legyen) ágyazva egy nagyobb értelembe… Hát erre mondtam én azt, hogy még nem vagyunk "érettek". Mert mi valójában sohasem tudtuk felvenni a kapcsolatot azokkal, akik itt vannak – már annyiszor itt voltak - közöttünk. Ők pedig azért nem veszik fel velünk a kapcsolatot, mert…

Tehát... Erre csakis egyetlen logikus magyarázat lehet, mégpedig az, hogy „veszélyesek” vagyunk (lehetünk) az Értelemre. Szívesen céloznék most Ádámra-Évára, de ne menjünk bele…Szóval a lényeg: veszélyesek vagyunk az értelem kozmikus hordozójára, s annak itteni, mindenkori (például emberként megszülető) közvetítőjére. Legyen az illető akár a Szíriusz lakott bolygójának ifjú Felderítő-je, vagy mondjuk Brahmá, a maga hatalmas, gyönyörű „égi város”-ával, vagy…

Na gyerekek, hadd ne soroljam most fel azokat a külső „értelmeket”, akiket mi eddig itt a Földön feltételeztünk, sőt, fogadtunk, tiszteltünk, ideig-óráig szolgáltunk, akiktől tanultunk, akikről terjedelmes és nagyon tanulságos mitológiákat vagy „szent” könyveket írtunk… Tehát „akik” már eddig is FELVETTÉK velünk a kozmikus kapcsolatot.

Ugye ti is egyetértetek velem: ezek a külső értelmek nem veszik fel velünk a kapcsolatot túl gyakran. Mi viszont évezredek óta keressük az utat hozzájuk. És érdekes módon, akik igazán, komolyan és hittel keresik, és többé-kevésbé közelebb jutnak „hozzájuk”, azok sohasem agresszív emberek!

Az agresszív emberek mindig is tagadták ezeket az értelmeket. Az agresszív emberek mindig azt tervezik, hogy majd egyszer elmennek hódítani, a jövőben a Kozmoszt (miként a múltban a Földet) uralmuk alá gyűrni. Mondtam egy példát is erre a magyar sci-fi irodalomból, ugye, hogy az élő, de értelemmel még nem felszerelt bolygókat sterilizálnunk kell, nehogy az ott később, esetleg kialakuló értelem…

Szóval, a magát „ember”-nek nevező, és itt már nagyon elszaporodott földi élőlény jelenlegi ösztönében, gondolkodásában, egész lényében, majmokon túlnövekedett agyában bizony ez az ősi, állati sorból átmentett agresszivitás még - domináns.

Nézői kérdés:

- Rengeteg science fiction mű szól a távolabbi jövőről, amikor az emberek már kijutottak más csillagrendszerekbe, és hát nekem az a problémám ezzel, hogy szerintem ilyen sokáig nem élné túl az ember az űrutazást. Van egy ilyen idézet - nem tudom már, ki mondta -, hogy az embernek túl sok a tudása, de épp ehhez túl kevés a bölcsessége.

(Kasztovszky Béla bólogat, és tapsol!)

Tehát szerintem elpusztítaná magát az ember, mire odáig eljutna, hogy tényleg kijusson a Kozmoszba.

Fawcett:

- Igen, szerintem igazad van, és - ha jól belegondolunk – a Bélát is megkérdeztem, hogy mi a véleménye arról, hogy morálisan az emberiség érett-e arra, hogy egyáltalán felvehesse a nagyvilággal a kapcsolatot? Ő tulajdonképpen megadta erre a választ, így van. Ezt az embert pusztán technikai lehetősége folytán, most, így, ahogy van, a Kozmosz ledarálná…. Hiszen itt még etnikai feszültségek vannak, a 21. században vallásháborúk zajlanak a Földön. Azt hiszem, ez az emberiség még nem érdemli meg, hogy valamilyen kozmikus „tanács” szabályozza a további lehetőségeit.

Nézői kérdés:

- Én azt szeretném megkérdezni, hogy szerintetek, mint sci-fi írók, merre fog tartani a sci-fi? Mert hogy a hetvenes években vagy előbb is, ugye, jött a technika, és már úgy érzem, hogy sok helyen ez kiüresedett téma lesz, az űrutazás, vagy az idegenekkel való találkozás, és hogy ez meddig fokozható, vagy egyáltalán fokozható-e? Vagy van-e olyan más pálya, amit lehetne követni?

Fawcett:

- A klasszikus sci-fi korszaka véget ért. Kifutotta magát. Olyan kérdésekre válaszolt, amik akkor érdekelték az embereket. Ma viszont egy olyan technikai robbanás küszöbén állunk, amit nagyon nehéz… Egyébként van egy másik szempont is. Magyarországon a sci-fi ellenzéki műfaj volt…. Ezért volt olyan népszerű. Tudósok is írtak… Most a műfaj haldoklik. Mi a véleményed, Béla?

Kasztovszky:

- Röviden… Az volt a kérdés, hogy merre megy, meddig jut el a science fiction irodalom. Én most a második szót hangsúlyoznám: „irodalom”. Nos, az én véleményem szerint nem kell messzebb és tovább eljutnia, mint ameddig 40-50 évvel ezelőtt Ray Bradbury eljutott. Ha már egyszer irodalomról beszélünk. Mindjárt megmagyarázom.

Lehet, hogy van, aki azt mondja: nem tisztességes írók ezek a sci-fi írók! Mert olyan eszközöket használnak, amit mások nem. Amit „bizonyos szintű” szépírók nem. Abban a bizonyos „magas” irodalomban. Na most, én úgy látom, hogy bizonyos szintű írók teljesen más eszközöket használnak, amelyek aztán szintén el tudják vinni a szépirodalmat különböző, elég furcsa irányokba - sok példa van erre manapság… Én mindig azt mondtam, és ma is azt mondom: ez irodalom. És ezt mondta tanítómesterem, Kuczka Péter is…

Tökmindegy, hogy minek nevezik a műfajt, tökmindegy, hogy mi a témája, lehet akár huszonharmadszor ugyanazt feltalálni (akár a szerelmi-, akár a Bermuda-háromszögben), mindez lényegtelen. A lényeg: van jó novella – és van rossz novella. És az irodalom ebbe az „irányba” fog haladni, kedves kérdező! Lesz jó irodalom, és lesz hulladék-irodalom. Mindig is volt, mindig is lesz, ez a meggyőződésem. Nem tudok és nem is akarok „újat” kitalálni. A közönséges ufótól kezdve az extragalaktikus társadalmakig - ezek csak eszközök.

Ha egy jó író használja, akkor jó eszközök.

......................................................................

HUNGAROCON ’95.

SF Fesztivál, Miskolc, 1995. június 24.

író-olvasó találkozó

„Egy kis bemutatkozás…”

Hogyan kezdődött? - 1972-ben postán beküldtem A Leszerelés című „életművemet” a legendás sci-fi szerkesztőnek, Kuczka Péternek a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadóhoz. (Ez az „alapmű” végül 1982-ben jelent meg, Musztafa címmel.) 72-ben azonban arra volt jó, hogy felkeltettem a neves irodalmár érdeklődését. Ő postafordultával válaszolt(!), attól kezdve leveleztünk, később találkoztunk is, én pedig sorra küldtem neki a további novelláimat.

Az Írószövetség Tudományos-Fantasztikus Munkabizottsága 1975-ben indított egy sci-fi szakkört (Fiatal SF Írók József Attila Köre), húsz tehetségesnek vélt hazai, amatőr SF-szerző részvételével, neves hazai írók (Hernádi Gyula, Zsoldos Péter, Szentmihályi Szabó Péter) vezetésével. Én is meghívást kaptam, s az összejöveteleken, majd a gyakorló műhelymunkában lelkesen részt vettem. A szerencsések közé tartoztam, mert – az „ifjú titánok” közül - szinte elsőként jelent meg novellám, mégpedig az Európa-szerte ismert GALAKTIKA 27. számában.

További műveim is gyűltek a Móra Kiadónál, melyek közül azután 1982-ben 16 meg is jelent Kétszemélyes világ kötetcímmel. A novelláskötet előkészítése (1979-től 1982-ig) kissé „kalandos” volt, mert nem átallottam a már lektorált anyagba – az utolsó, nyomtatás előtti napokban „becsempészni” három legújabb művemet. (Senki sem vette észre, s így azok „hivatalos kontroll” nélkül kerültek a kötetbe. Azóta sem bántam meg ezt a kis csalást.) Mondanom sem kell, akkor én már egy „befutott” magyar írónak tekintettem magam.

Na, akkor miről is beszéljek egy sci-fi fesztivál lelkes résztvevőinek…?

Túl sok lehetőség nem kínálkozik. A „magas” irodalmat szenvedélyesen szeretem, de... nem értek hozzá eléggé. Regényt még nem írtam. Maradnak a novellák. Vagy saját magam. Ez utóbbi rendkívül érdekes ugyan - de csak… nekem. Ha megengeditek, meg is tartom magamnak.

A sci-fi novelláról…

Az ember – mint ebben a világban kétségkívül létező, igen érdekes lény – alapvetően két „elem”-ből áll. Ez a két elem: az érzelem és az értelem. Ebben a sorrendben. Némileg eltérően egyes regényírók értékrendjétől. (Persze szó sincs róla, hogy bántani akarom őket. Ellenkezőleg: én felnézek rájuk! Irigylem őket.)

Hiszen én is írok regényt… Tizenkét éve írom, s már ott tartok, hogy majdnem kész a „vázlata”. Néhány epizód, sok remek dialógus is ki van dolgozva. Jelenlegi számításaim szerint - az én igényszintemmel (és munkamódszeremmel) – kb. hetvenöt év múlva teljesen kész lesz az én első regényem. Hacsak időközben nem emelkedik magasabbra az igényszintem…

Félre a tréfával…? - Oké.

Szóval, ha "én" meg akarok írni egy regényt, akkor előbb ki kell művelnem magam annak minden részletében. Úgyhogy ezt egyelőre félretettem... Mostanában – tehát amióta élek – erre nem igen volt módom és időm. Én még nem tudok irodalmat oktatni, vagy kezdő írókat kioktatni. Én még írni is elég „nehezen” tudok.

De jól.

Van itt egy eléggé általános probléma… Úgy hangzik: „Ki hazudik?”

Van, aki azt hazudja: - Az hazudik, aki nem mond igazat. - Én azt hazudom: - Az hazudik, aki mást mond, mint amit gondol. Vagy hisz.

(A regények esetében ez általában nem gond. A fantasztikus regénynél meg aztán pláne nem. Egy „jó” sci-fi novellánál pedig egyáltalán fel sem merül.)

A „jó” novellát tulajdonképpen nem is lehet definiálni. Vagy leírni. Csak gondolni. Érezni. De mivel kialakult ez a szokás, hát meg kell kísérelni leírni is. Az én életem története - éppen ennek a kísérletnek a története.

Mindezek után meg fogtok lepődni: én még mindig hiszek abban, hogy a tökéletes novella igenis megírható! (És éppen én leszek az, aki majd megírja.) Nem azért, hogy papíron legyen – az már majdnem teljesen mellékes, hogy hány példányát rohasztja el majd az idő. De meg lesz írva…

Végül is, oktatni, műveltséget fitogtatni nagyon sokfelé, sokféleképp lehet ebben az ideges, irreális világban. Novellában nem!

Hazudni lehet. Tévedni is. De „hülyeségeket” leírni tilos!!! Akár egyet is. Akár a legkisebbet is.

Csak a példa kedvéért, a novellakötetem nyitó-novellája: az „Egy marék por”… Nem tudom, Lőrincz Laci (Leslie Lawrence) elolvasta-e ezt a szép novellámat 82-ben? Vagy azóta. De ha igen, holtbiztos, hogy átmenetileg bepörgött rajta. Nem Laci, a varázseszű sci-fi író, hanem Lőrincz doktor úr, a neves orientalista. Hiszen ilyen „Szent Hold-vallás” Kínában – valószínűleg – nincs, és nem is volt. Ezt mondaná, ha elolvasná. Sőt, valószínűleg azt is megmondaná, hogy hol van ilyen vallás. Vagy volt, vagy lesz. És még azt is megmondaná, hogy ilyen falu és ilyen hegy, és ilyen szikla nincsen Csengtu (vagyis szerinte inkább Csengdu) tartományban. És holtbiztos, hogy igaza is lenne. És nem is ezért „igaz történet” az Egy marék por.

Hanem azért, mert az én apám arcát – ennél a mostani nálamnál már sokkal fiatalabb korában – elkezdték beleverni ebbe a kemény magyar földbe. Akkor, amikor itt nálunk annak eljött az ideje, és addig verték bele, amíg elveszítette az egészségét, majd a képzelőerejét is, és azután ebbe már szép lassan bele is halt. Én pedig - az én novellámban - elmegyek a Holdra, és elhozom onnan azt a bizonyos marék port, és még azokat is magammal viszem, akik az apám arcát a földbe beleverték.

Az én véleményem (hitem) szerint éppen ez a modern science fiction lényege. Hogy én igenis átmegyek, elviszem, elhozom, bebizonyítom. Megoldom. Egyszerűen és természetesen. Fölényesen és magabiztosan. Úgy, ahogy azt az apám sírja mellett megállva ma is gondolom. Itt, ezen a mostani, szintén elég kemény magyar földön: reménytelenül. Esélytelenül. De - lélekben, képzeletben - szabadon.

A sci-fi novella olyan, mint a szerelem. Egyáltalán nem az a bizonyos „plátói…” Hanem a korszerű. Itt aztán mindent szabad! - Mindent, ami jó.

Talán szemléletesebb lesz, ha azzal kezdem, ami nem ide való.

NEM témája a sci-fi-nek

- az, hogy melyik ember tud a másik embernek nagyobb pofont adni,

- vagy valamilyen egyéb módon megalázni.

- Nem tartozik ide a pornográfia és az erőszak,

- a tolvaj, a rabló és a garázda,

- a korrupt és a házasságtörő,

- a karrierista és a politikus.

- A forradalmár és a nacionalista sem, sőt, talán még a „hazafi” sem.

- Nem lehet sci-fi hős a sorállományú és a zsoldos katona, nem megfelelő eszköz a puska, az ágyú, a tank és a kézigránát, a lézerpisztoly, az ólmosbot, a rugóskés és a cigaretta.

- Továbbá a tehén, a víziló és a földigiliszta, a ruhaszárító csipesz és a csapadék. És még további rengeteg dolog nem témája a tudományos-fantasztikus novellának.

A SCI-FI NOVELLA témája:

egyetlen ötlet,

egy érzés vagy hangulat,

egy ember,

egy ismeret,

egy másodpercnyi boldogság, egy bosszúság, egy hit,

vagy egy jó nagy marhaság.

Egy helyzet, egy csalódás, egy cél, vagy csak

egy választékos mondat.

Vagy csak egyetlen szó.

És utána: valami rettenetesen kemény munka!

Ki kell találni. - „Le” kell írni. - Meg kell érlelni. - Meg kell utálni.

És akkor, mindezek után, már „meg” lehet írni.

Amikor a száztizenharmadik „verzió” végre utolsó sora fölött – a századik vagy kétezredik hajnalon – egy kicsit elsírod magad, akkor kezd a dolog alakulni…

Vannak nagy írók, akik megtöltötték a könyvespolcodat. Ámulatba ejtettek a tudásukkal, szinte határtalan műveltségükkel. De egyetlen könnycseppet sem tudtak a szemedből kicsalni. Vannak nagy írók, akik megtöltötték a másik polcodat, de még az sem derült ki róluk, hogy hol éltek… Hol írtak? Hogy ez a hely, ahol mi mindannyian élünk, csak egy kis bolygó a végtelen Világegyetemben. A mi szemünkkel nézve persze egy jókora nagy golyó ez, amelynek a felszínén élnek az írók és hőseik, s amely gömbfelszín szakadatlanul, egy képzeletbeli tengely körül, az Egyenlítőn mérve, 1667 km/óra sebességgel forog, s közben maga a gömb is állandóan mozog: mégpedig egy tízmilliárd évig folyamatosan robbanó hidrogénbomba körül körbe-körbe, 108 ezer km/óra sebességgel, és ráadásul az az atombomba, az a csillag maga is évmilliárdok óta száguld a többi csillag között… És így tovább.

Ezek a nagy írók eddig már megszámlálhatatlan történetet írtak le egy jó kemény, mindennapos tapasztalatuk szerint alapvetően „sík” térségről, amely fölött valamilyen rejtélyes okból időnként feltűnik egy nagyon fényes égitest, hogy felmelegítse az e síkon élő - rendkívül változatos formában megjelenő és szaporodó - élőlényeket. (De ez a téma túl messzire vezet...)

Térjünk vissza a tudományos-fantasztikus novellákhoz. Foglaljuk össze.

Először is olvasni kell. Mindent.

Azután írni. Mindent. Levelet, naplót. Hirdetményeket és titkokat. Verseket! Üzeneteket és vallomásokat. - Mindent.

És végül, mindezek után, meg kell írni az első tudományos-fantasztikus történetet. Írjátok hát meg ti is! Miről...? Hogyhogy miről?!! – Hát ez tényleg nagyon egyszerű: bármiről.

A csillagos égről,

a Föld bolygóról és a rajta virágzó természetről,

a növényekről, állatokról és az emberekről,

egy üres, bezárt szobáról, vagy a globális Társadalomról,

a törvényekről vagy a pénzügyekről,

a korlátokról és korlátozásokról, a meghunyászkodókról és a Főnökökről,

a hülyékről és a zsenikről.

A szerelemről.

A sportról, a tudományról, és – ha már egészen biztos vagy magadban - akár a bűnökről is.

Fegyveres emberekről lehetőleg ne írjatok. Ez félrevezető témakör a sci-fi-ben. Hagyjuk csak rá a „magas irodalom”-ra. A lődöző katona vagy a gyilkos az SF-ben olyan, mint a panelházban a csótány. Veszélytelen, de utálatos. Még akkorát se csíp, mint a tízezerszer könnyebb szúnyog, mégsem szereti senki.

Ja és lehetőleg kerüljétek a gép-történeteket… Higgyétek el, hogy ti, tehetséges írók, nem eléggé ismeritek a gépeket. Még annyira sem, mint Isaac Asimov. Pláne a jövő gépeit. És nem is olyan nagyon fontosak azok… Lehetnek persze a gépek is nagyon érdekesek, sőt egyes műveitekben hasznosak is – ha díszletek. Emberi drámák díszletei. Kellékei. A dráma azonban mindig: maga az ember! Az irodalom: az ember. A létező világban a legfantasztikusabb létező: az ember.

............................................................

outside | kritika írások felolvasás rendezvények | insideoutside | betekintés gondolatok kutatás elmélet | inside

Gondolatok

magyar | english

Kasztovszky Béla élőszóban…

2007. 10. 17.

Magyar Televízió (mtv 1): Kultúrház c. műsor

Riport Kasztovszky Bélával

Műsorvezető: Rózsa Péter, riport: Ruszthy Zsolt

Műsorvezető:

Narrátor:

Kasztovszky Béla:

Narrátor:

Kasztovszky Béla:

Narrátor:

2007.09.01.

GRIN könyvbemutató - interjú

Alexandra Irodalmi Kávéház

Riporter: Hajdú Éva

Első kérdésem az lenne, hogy honnan jött az eredeti ötlet, és mikor?

Végül is filmforgatókönyv volt ez eredetileg, hogyan lett belőle regény?

És egyébként a Találtkapitánynak volt valóságos modellje?

És végül is 20 évig készült ez a regénye, közben mással is foglalkozott. Hogyan tudott visszatérni a regényhez, a szereplőkhöz, az érzelmeikhez?

És végül mégis voltak novellák, sőt kisregény és regény is született.

És hogyan lett önből végül is egy ilyen „amatőr” író, hogyha nevezhetjük így.

És hogyan érte el ezt az egészet? Hogyan jutott ide?

És a későbbiekben hogyan folytatódott? Mit tudunk róla, hogy az a 15 éves kiesés mikor fordult át?

És egyébként a GRIN technikai alapja? Honnan jött az ötlet?

Az emberiség tehát kijut a csillagok közé. Viszont engem érdekelne, hogy megérett-e erre az emberiség? Az ön véleménye szerint.

És az idegenek? Léteznek a földön vagy a földön kívül?

És az az alapfelvetés, hogy itt vannak közöttünk? Borneo kapitány és esetleg mások is…

Mégis itt van egy idegen. Nem földi ember, és az a célja, hogy visszajusson a saját bolygójára.

Felhasználja az embereket.

Még azt szeretném kérdezni, hogy tele van fiatalokkal ez a regény. Mi a viszonya a fiatalokkal?

És ha most a fiataloknak szeretne segíteni a sc-ifi íróvá válásban, mit tanácsolna nekik? És ön hogy látja, meg lehet ebből élni?

És egyébként ön előtt voltak példaképek? Akik önnek segítettek a pályán, mint Kuczka Péter, vagy mások is esetleg?

Egyébként mi a véleménye a mostani magyar science fiction életről?

És egyébként hogy szokott írni? Végül is 20 év alatt készült ez a regény. Húsz év alatt gondolom, rengeteget változott minden.

És eközben sokat változott? Így az átírások során.

És más művel hogyan szokott dolgozni?

És sokszor mondták már, hogy ön egy lélektani író. Azok az emberek, akikről ír, azok élő, igazi emberek?

Tehát először a fantasztikum, és utána jönnek bele az emberek?

Egyszer már elmondtam ezt itt. Ez jött be. Az Új írás azt mondta, hogy „köszönjük szépen”. Kuczka meg azt mondta, hogy „küldjek új írásokat!” Elég nagy különbség.

És mi vezette a science fictionhöz?

És mi az, amit hitvallásának tekint?

Köszönöm…

2007.08.08.

DANUBIUS FÓRUM: „Galaktikus utazás”

Danubius Rádió, riporter: Murányi Mariann

Meghívottak: Németh Attila a Galaktika irodalmi szerkesztője és Kasztovszky Béla író

Murányi Mariann:

Németh Attila: Jó estét!

Kasztovszky Béla:

Murányi Mariann:

Kasztovszky Béla:

Murányi Mariann:

Kasztovszky Béla:

Murányi Mariann:

Kasztovszky Béla:

Murányi Mariann:

Kasztovszky Béla:

Murányi Mariann:

Németh Attila:

Murányi Mariann:

Németh Attila:

Murányi Mariann:

Németh Attila:

Murányi Mariann:

Németh Attila:

Murányi Mariann:

Kasztovszky Béla:

Murányi Mariann:

Németh Attila:

Murányi Mariann:

Németh Attila:

Murányi Mariann:

Kasztovszky Béla:

Murányi Mariann:

Kasztovszky Béla:

Murányi Mariann:

Telefonáló:

outside | kritika írások felolvasás rendezvények | inside
outside | betekintés gondolatok kutatás elmélet | inside

Németh Attila:

Jó estét!